Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdei Annamária: Henry A. Kissinger: Diplomácia; Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései; Walter Isaacson: Kissinger - életrajz
Könyvekről delmi költségvetés általánosan növekvő tendenciát mutat, vagy pedig a hadsereg szervesen kapcsolódik a NATO-hoz."154 Mire használnák az európai haderőt? A legáltalánosabb megközelítés szerint kisebb feladatokat hajtana végre a kontinens periferikus területein, amelyek kívül esnek a nagyobb hatalmak érdeklődési körén, vagy a NATO hatáskörén kívüli régiókban. Ha ilyen eset adódna, az európai vezetőknek csupán elenyésző hányada merészelné mozgósítani az európai haderőt az amerikai logisztika, hírszerzés vagy Amerika hozzájárulása nélkül - mondja Kissinger. Szerinte nem önálló ez a haderő, mivel olyan „jelképes" feladatokra tervezték, mint a békefenntartás és a „majdnem kockázatmentes" missziók.135 Tony Blair az Európai Tanács 1999. december 13-ai helsinki ülését követő nyilatkozatában elmondta, hogy az EU csak ott tervez indítani és vezetni katonai hadműveletet, ahol a NATO egészében véve nem vesz részt. Kissinger szerint ez csupán két esetet jelenthet; az első az, ha az Egyesült Államok helyesli a hadműveletet, de úgy dönt, hogy nem akar részt venni benne. A második eset veti fel azonban az igazi kérdést; mi van akkor, ha az Egyesült Államok nem ért egyet a hadművelettel? Akkor az Európai Unió milyen logisztikai eszközökkel vinné véghez a hadműveletet? Az Egyesült Államok megvéd éné szövetségeseit, ha bajba kerülnének? Kissinger annak idején támogatta a francia force de frappe - azaz a független francia nukleáris ütőerő létrehozását, mert úgy gondolta, ez egy „kiegyensúlyozottabb viszony alapját képezi majd". Ám az önálló európai ütőerő folyamatos és szoros politikai koordináció hiányában zavart kelthet a NATO működésében. Kissinger szerint az európai haderő új szerepe az lehetne, hogy „szoros köteléket jelentene a NATO és az EU azon államai között, amelyek nem tagjai a NATO-nak".156 Ez leginkább a balti államok esetében lehet fontos, mivel azok NATO-tagsága Kissinger szerint felingerelheti Oroszországot. Ez a jelen történéseinek fényében (Róma) másként hat. Oroszország elemzése esetében ismét a történelmet hívja segítségül, és párhuzamokat von a XX. és a XIX. század között. Oroszország két alkalommal akadályozta meg - írja, hogy leigázza Európát egy zsarnok: Napóleon és Hitler esetében. A nagy nemzeti erőfeszítést mindkét alkalommal ideológiával alátámasztott befolyási terület - kiterjesztés követte, ami túlterjeszkedéshez és összeomláshoz vezetett mindkét esetben. Oroszország és az egyes európai államok kapcsolatát meghatározza az évszázadok hosszú sorára visszanyúló viszony. Az európai államok többé-kevésbé egyetértenek azzal, hogy Oroszország különleges elbánást érdemel. Az Egyesült Államoknak azonban nincs tapasztalata a XX. évszázadot megelőzően Oroszországgal kapcsolatban. Az amerikaiaknak mindig egy sajátos idealizált képük volt Oroszországról; vagy a legfőbb rosszat (a kommunizmus mumusát) vagy a nagyon jót - a felszabadítót, a hőst a második világháború során - látták benne. Az amerikai közvéleményt a Szovjetuniónak az amerikai hidegháború alatti megítélése alapján három csoportba sorolja; azokra, akik szerint meg lehet javítani a Szovjetuniót, illetve az magától belátja, hogy 162 Külügyi Szemle
