Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdei Annamária: Henry A. Kissinger: Diplomácia; Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései; Walter Isaacson: Kissinger - életrajz
Könyvekről a tendencia nemcsak Európában érvényesül, az Egyesült Államokon belül is igen markánsan jelen van a közéletben ez a generáció.142 Mintha Kissinger nem látná a különbséget a hidegháborús és a hidegháború utáni világ között, amikor így ír: „Míg az alapító nemzedék úgy tekintett az atlanti szövetségre, mint a demokráciák egyesítésének kezdetére, addig a tiltakozás nemzedéke a hidegháború maradványának tartja, ha nem egyenesen a hidegháború befejezése akadályának." Bírálja Clintont, aki Jelcin elnökkel 1997 márciusában egy sajtótájékoztatón „azt állította, hogy a NATO alapvetően a Varsói Szerződés tükörképe volt. [...] Ezzel [Clinton] gyakorlatilag egyenlőségjelet tett egy a demokratikus államok által önként életre hívott szövetség és egy olyan struktúra közé, amelyet a Szovjetunió kényszerí- tett rá a leigázott kelet-európai országokra".143 Míg Clinton a NATO kelet-közép-euró- pai bővítésében elsősorban a demokrácia történelmi vívmányai megerősítésének és a nézetkülönbségek békés úton való rendezésének célját látta,144 Kissinger szerint - „noha mindegyik állításban van némi igazság", a NATO keleti bővítésének valóságos oka „mindenkorra megszüntetni azt a közép-európai stratégiai vákuumot, ami a XX. században mind Németországot, mind Oroszországot expanzióra csábította".145 Kissinger szerint az a kérdés, hogy a felek minek tekintik a jövőben az atlanti szövetséget; egy közös sors megnyilvánulásának, avagy a nemzeti és területi politikai célkitűzések biztonsági hálójának. Clinton Kissinger meglátása szerint a „szövetség fogalmát lépésről lépésre közelebb vitte a kollektív biztonság doktrínájához".146 A szövetség esetében van egy megvédendő terület és egy konkrét casus belli, amely esetében a beavatkozás automatikus. A kollektív biztonsági rendszer ezzel ellentétben nem jelöl ki sem megvédendő területet, sem ehhez szükséges apparátust. Kissinger szerint ez alapjában véve egy jogi fogalom, nem hivatott meghatározni a veszély természetét, és „kötelessége megvárni annak felbukkanását, az előtt semmilyen lépést nem tehet".147 A kollektív biztonsági rendszerben, mint amilyen az ENSZ, nem lehet előre megnevezni az agresszort, annak joga van részt venni azokon a tanácskozásokon, amelyeken a szervezet lépéseiről döntenek. Ha az esetleges agresszor az ENSZ BT tagja, akkor meg is vétózhatja az ellene hozott döntéseket. A nagy tekintélyű volt külügyminiszter az ENSZ tehetetlenségét és hatékonyságának hiányát ennek tudja be, holott a valóban fennálló problémák mögött nem ez áll, hanem az, hogy az ENSZ legfontosabb tagállamai vonakodnak a világszervezetnek felhatalmazást és eszközöket adni. Arról nem is beszélve, hogy a NATO-n belül is érvényesül az egyhangú döntés elve. Az ENSZ-en belül valóban nincs automatizmus, ám értelmezési lehetőségeknek a NATO is teret hagy. Kissinger véleménye szerint a kollektív biztonság elvét lehetetlen alkalmazni, ha a felek megosztottak. Ugyanakkor a NATO automatizmusait sem lehet a felek egyet nem értése esetén alkalmazni. Arról nem is beszélve, hogy az észak-atlanti szerződés nem rendelkezik arról az esetről, ha a feleknek egymással támadna nézeteltérése. Kissinger a NATO-Orosz Tanács (Állandó Közös Tanács) és az Euroatlanti Együttműkö160 Külügyi Szemle
