Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Boros Ferenc: A magyar és a szlovák nemzetpolitikai stratégia ütközése és következményei (Rudolf Chmel írásai)
Gondolatok Rudolf Chmel írásai kapcsán Úgy ítélte meg, hogy az alapszerződés aláírása a két traumát (a kisebbségi kérdésben a magyar elvárások rögzítését, és a határkérdésben a szlovák elvárásokat) elvben megoldotta. Az a tény, hogy a határkérdés megoldása bekerült a szerződésbe, új helyzetet teremtett a szlovák érdekek szempontjából. Azt jelentette, hogy a kisebbségi kérdést nem lehet most már a jövőben határkiigazítással megoldani, ill. erre politika nem épülhet, ettől nem kell tartani Szlovákiának, hanem az csak a demokratikus folyamat keretében oldható meg (jóllehet a kisebbségekkel való kalkulációkat mindez - szerinte - nem zárja ki a jövőben sem). A ratifikációs folyamat, amely Magyarországon mindössze három hónapot, míg Szlovákiában egy teljes évet vett igénybe, bizonyította az adott körülmények között a kibékülés lehetetlenségét (bár megítélése szerint hosszabb távon e két kulcsfontosságú elem rögzítése az alapszerződésben tényleges kibékülést eredményezhet). Az ellentéteket szerinte nem lehet emócióval gyógyítani: ezt a magyar kormány, szemben a szlovák kormánnyal, megértette. A fő problémát abban látja, hogy a szlovák társadalom és politika nem volt felkészülve4 egy ilyen alapszerződés aláírására (ténylegesen Vlagyimir Meciar saját felelősségére írta alá a szerződést), s a magyar politikai pártok körében sem alakult ki konszenzus e tekintetben. A ratifikációs vita azt mutatta, hogy a régi traumák, előítéletek, ugyanúgy éltek a szlovák kormánykoalíción belül, mint az ellenzék körében (nem deklarált konszenzus érvényesül ebben a kérdésben) (395). Ténylegesen csak a magyar koalíciónak állt érdekében a szerződés, amely viszont tartózkodott a szavazáskor. A kisebbség problémáival kapcsolatosan ismételten azt hangsúlyozza, hogy a megoldás kulcsa Pozsonyban van, pontosabban a magyar kisebbséghez való viszonyban. Amíg e téren nem kerül sor megoldásra, addig nem beszélhetünk megbékélésről. Mindez feltételezi, hogy a kisebbség ne Budapesten keresse a megoldást s reménykedjen abban, hogy ily módon gyorsabban, jobban megoldódnak problémái, hanem hazai talajon, a többségi nemzettel való megegyezésben kell megtalálni a megoldást (ez a meciari időszakban teljesen irreális elképzelésnek bizonyult - B. F.). * R. Chmel az ún. magyar státustörvény (kedvezménytörvény) által inspirált tanulmányában (OS, 2001) - mint említettük - átfogóan foglalkozik a magyar nemzetpolitikai stratégia születésének és kialakulásának kérdésével az elmúlt évtizedben. Arra a következtetésre jut, hogy a státustörvény, ill. az Orbán-kormány nemzeti politikája az antalli koncepció kiteljesedését jelenti. Az antalli örökség a határon túli magyarság szellemi, szimbolikus visszacsatolását, a trianoni traumának mint élő problémának a kezelését (terapizálását) feltételezte. Az Orbán-kormány nemzetiségi politikájának meghatározó eleme továbbra is a politikai-eszmei megközelítés, de - Chmel úgy látja - a gazdasági kapcsolatok új funkciót kapnak a jövőbeni magyar-magyar viszonyban. 2002. tél 125
