Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Boros Ferenc: A magyar és a szlovák nemzetpolitikai stratégia ütközése és következményei (Rudolf Chmel írásai)
Gondolatok Rudolf Chmel írásai kapcsán R. Chmel eddigi írásaiban is alapvetően a magyar politika elemzésének és értékelésének szentelte a figyelmet az elmúlt évtized során. Részben a Csehszlovák Köztársaság utolsó budapesti nagyköveteként, majd visszatérve hazájába, továbbra is folyamatosan figyelemmel kísérte a magyar-szlovák viszony alakulását. A rendszerváltozás utáni évek fontosabb tapasztalatait „Az én magyarkérdésem" című, 1996-ban megjelent könyvében összegezte.2 E munkában többé-kevésbé már megfogalmazódnak, ha árnyaltabban is azok a megállapítások, amelyek a szóban forgó tanulmányban összegződnek. „A szlovák és magyar külpolitika dilemmái" című tanulmányban (1993. december) úgy értékelte, hogy az Antall-kormány idején a magyar külpolitikát Szlovákia irányában négy alapvető kérdés határozta meg, (amelyeket a szlovák nacionalizmus maximálisan ki tudott használni magyarellenesség szítására, a társadalmi tudat formálására): 1. az intenzív történelmi előítéletek, ezen belül is elsősorban a trianoni trauma; 2. a határkérdés lebegtetése; 3. a nemzeti kisebbség kérdésének európai kezelésére (te- rapizálására) irányuló igény; és 4. a bős-nagymaros-i erőmű kérdése. Szerinte ez a négy, konfrontációs jellegű probléma - mesterségesen is - bizalmatlanságot, a gyanú- sítgatások légkörét váltotta ki a két ország viszonyában. Mindemellett úgy látja, hogy a kisebbségi kérdés és a határkérdés túlzott hangsúlyozása magyar részről az elviselhetetlenségig komplikálta a viszonyokat, ami a térség de- stabilitásának veszélyét rejtette magában. Antall József - megítélése szerint - ösztönözte a kisebbségeket az autonómia követelésére (332. o.) bár ezt összekapcsolta annak hangsúlyozásával, hogy a magyar kormány „lemondott a határok erőszakos megváltoztatásának politikájáról". Eközben a magyar politika berkeiben nyüt vagy burkolt igények, ambíciók voltak érzékelhetőek a határok békés úton történő korrekciójára. Szlovák részről ilyen körülmények között általános volt az a vélemény, hogy a létező határok garanciája nélkül nincs értelme alapszerződést aláírni. A határok kezelésének kérdésében azonban az Antall-kormány nem adott egyértelmű választ. Homályos megfogalmazások - szerinte - nem pótolhatták ezt a szlovák elvárást. Mindez egybeesett a kisebbség radikalizálódásával, ami a komáromi (1993. december) felhívásban érte el tetőfokát (az önkormányzatiság leple alatti autonómia). R. Chmel úgy látja, hogy irreális és átgondolatlan lépés volt ezt a követelést felvetni akkor, a fiatal, egyéves szlovák állammal szemben. A kezdeményezők ignorálták a meglévő geopolitikai tényezőket, a szlovák belpolitikai, és a nemzetközi összefüggéseket. így nem lehet csodálkozni azon, hogy szlovák részről a reagálás keményen elutasító volt. A komáromi nyilatkozat megmutatta, hogy a kisebbségi probléma a magyar külpolitika prioritásának előterébe (sőt az első helyre) került, és a határkérdéssel együtt ez tartalmazta a magyar kormánynak a hivatalos külpolitikai doktrínáját. Ehhez kapcsolódott a magyar külpolitika kioktató mentalitása, („pedagógiai szindróma"), az empátia helyett a szomszédok (nevezetesen a fiatal szlovák állam) megleckéztetésére, „büntetésére" irányuló törekvés (melyek integrációs esélyei ellen irányultak).3 2002. tél 123
