Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Gyarmati István: Szép, új világ: civilizációk háborúja, avagy a történelem visszavág
Szép, új világ: civilizációk háborúja, avagy a történelem visszavág A posztmodern világ konfliktusmegoldó mechanizmusai ezzel szemben a párbeszédre, a kompromisszumokra, társadalmai a „checks and balances" rendszerére épülnek, ahol az emberélet mindennél fontosabb, az ideológia, a vallás nem a földi élet szenvedéseinek igazolására szolgál (többé), hanem morális útmutatóként az élet utáni boldogság kilátásba helyezésével. A konfliktusok megoldásában a felek nem egymás legyőzésére törekednek. A viták rendezésének alapvető eszköze a kompromisszum, amelyben mindkét fél elég eredményt és ösztönzést talál, hogy a kompromisszumot elfogadja. A társadalom ellenőrzése alatt tartja, a demokrácia eszközeivel az állam intézményeit, amelyek nem az emberek elnyomásának eszközei, hanem a polgárok jogainak biztosítását és védelmét szolgálják. A két kultúra, nyilvánvalóan, nem képes kommunikálni egymással, hiszen a konfliktusok megoldásában alapvetően más értékekre építenek, alapvetően más eszköz- rendszert használnak és alapvetően más célrendszert követnek. Ezért volt halálra ítélve és bizonyult eredménytelen minden eddigi kísérlet a „civilizációk párbeszédére", akár a német vagy az iráni elnök, akár az ENSZ főtitkára kezdeményezte őket. Ebben a párbeszédben a felek „elbeszéltek" egymás mellett, mindkét fél célja a másik legyőzésre, de legalábbis meggyőzése volt, nem is törekedtek egymás megértésére és a civilizációk közti interfacek építésére, hiszen ez vagy nem volt benne saját civilizációjukban (a premodern világ esetében), vagy (a posztmodern világ esetében) „politikailag inkorrekt" lett volna beismerni, hogy különböző civilizációkról van szó, amelyek nem törvényszerűen és nem szervesen következnek egymásból, még kevésbé nőnek idővel egymásba, mint ahogy ezt a posztmodern világ hirdeti. A párbeszéd politikai párbeszéd volt, ahol elkerülhetetlenül a győzelem a fontos, nem a valódi párbeszéd. Huntington elmélete a civilizációk konfliktusának elkerülhetetlenségéről5 politikailag inkorrektnek nyilváníttatott, anélkül hogy komoly elemzésnek vetettük volna alá és annak alapján vontuk volna le a szükséges következtetéseket és cáfoltuk volna meg konfliktus elkerülhetetlenségét hirdető elméletet: tulajdonképpen megteremtve ezzel a konfliktus elkerülhetetlenségét. A kilencvenes években már történtek kísérletek a civilizációs konfliktus felismerésére és kezelésére. Kofi Annan, Weizsäcker és Mohammad Khatami egyaránt megpróbálta és kudarcot vallott, mivel nem voltak meg a párbeszédhez szükséges alapok, azaz valamennyi résztvevő saját igazságának tudatában - akaratlanul is - egyfajta ideológiai keresztes háborút indított, ami ma is tart, és ezzel eleve kudarcra ítélte a párbeszédet. A nemzetközi politikában a nem állami szereplők ilyen mértékű szerepének és az egymástól homlokegyenest eltérő ideológiák és civilizációk szembenállásának beláthatatlan következményei lehetnek (vannak) a nemzetközi rendszerre. Mindazok az elvek, eszközök és intézmények, amelyekre a nemzetközi rendszer az elmúlt háromszázötven évben épült irrelevánssá válnak ebben a küzdelemben6 - miközben a nem állami szereplők rendelkezésére álló pusztító eszközök nem maradnak el az államokétól. 2002. tél 9
