Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Rostoványi Zsolt: Civilizációk a civilizáció ellen? A hidegháború utáni nemzetközi rendszer antinómiái
Rostoványi Zsolt gat által meghatározott történelem létezik, hanem különböző, egymást átható és befolyásoló történelmek. Nem csak egyetlen, a Nyugat képére formált és a Nyugat dominanciájával jellemezhető civilizáció létezik, hanem különböző egyenrangú civilizációk. A nem nyugati civilizációk mind határozottabb igényt formálnak arra, hogy ellentétben a korábbi időszakkal, amikor a Nyugat alakította ki a maga sajátos Kelet-képét, most már saját maguk mondják meg, milyenek is ők valójában. Ezeknek a reakcióknak a közös pontja a nyugati diskurzus kritikája, azon belül azonban meglehetősen széles a spektrum a nyugati kultúrából és hagyományból táplálkozó kritikától a Nyugattal való radikális szakításig, amely szélsőséges esetben a saját, „őshonos" kultúra gyökereiből táplálkozó, a nyugati történelemnek még a viszonyrendszerét is tagadó sajátosan „nativista" történelemszemléletet jelent. Mindezek a változások erőteljes társadalmi-gazdasági megalapozottságúak, hogy csupán két jelentős mozzanatra utaljunk, egyik a nyugati indíttatású modernizációs kísérletek kudarca és az ennek nyomán tapasztalható modernizációs válság (az iszlám világ jelentős részében), a másik viszont ellenkező előjelű: a délkelet-ázsiai régió „látványos" gazdasági sikerei és felzárkózása. A különböző nem nyugati civilizációk, illetve régiók mind határozottabb jogot formálnak arra, hogy beleszóljanak a saját magukról szóló diskurzusba, ők határozzák meg annak legfontosabb paramétereit. Többé ne a Nyugat mondja meg, hogy milyen a Kelet, hanem a Kelet saját maga. Mindennek a legszembetűnőbb példája „Ázsia ázsianizálódása", az „Ázsia az ázsiaiaké" jelszó, avagy az „ázsiai értékek" előtérbe kerülése. Ez az új diskurzus ugyanolyan egyoldalú, ugyanolyan általánosító és ugyanúgy sémákból, klisékből építkező, mint a hevesen bírált nyugati diskurzus. Sőt, amíg Edward Said az általa mesterségesnek és hatalmi érdekeket szolgálónak tartott dichotomizálást vetette az orientalizmus szemére, az ázsianizmus hasonlóképpen dichotomizál (Ázsia és a Nyugat markáns szembeállítása), s ugyancsak hasonlóképpen homogenizál (Ázsia homogén egység), csakhogy most nem a nyugatiak mondják ki, hogy az ázsiaiak különböznek a nyugatiaktól, hanem maguk az ázsiaiak, akik egyúttal jogot formálnak arra is, hogy megmondják: milyenek is ők tulajdonképpen. Mintegy évtizede folyik a nem csillapodó vita az úgynevezett ázsiai értékekről, amely sajátos módon nem csupán (talán nem is elsősorban) az ázsiai és a nyugati teoretikusok között folyik, hanem magukat az ázsiai teoretikusokat osztja meg, hiszen míg egyesek elfogadják a specifikus „ázsiai értékek" létét, mások nem. Abban azonban mindenki egyetért, hogy pusztán a kérdés napirendre kerülése és az annak tulajdonított nagy figyelem önmagában is óriási jelentőségű, és része Ázsia öntudatra ébredésének, megerősödött önbizalmának, egyáltalán: az „ázsiai reneszánsznak".40 Az utóbbi évtizedben állandó viták kereszttüzében áll az emberi jogok egyetemességének a kérdése is.41 A kulturális relativizmus, a kulturális partikularizmusok nemzetközi rendszerre gyakorolt befolyásának számottevő megnövekedése a kilencvenes évek meghatározó jelensége. 52 Külügyi Szemle
