Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 3. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Miszlai Sándor: Oroszország külpolitikája a jugoszláviai konfliktusok rendezési folyamatában
Oroszország külpolitikája a jugoszláviai konfliktusok rendezési folyamatában „Milosevic valóban a ten- elfogadtatásán munkálkodik. Már csak az a kérdés: elegendő-e a szerb vezető politikai ereje ahhoz, hogy a boszniai szerbeket is erre az álláspontra bírja."37 A Kozirjevvel folytatott megbeszélések Milosevicet végső döntésre sarkallták. Egyrészt rendelkezésére állt a boszniai rendezési terv Baturin által kidolgozott s Gracsov által is támogatott alternatív modellje, amit megalkotói természetesen igyekeztek érvényre juttatni. Itt kell megjegyeznünk, hogy az elnöki adminisztráció dokumentumaiból kiderül: 1994. július 21-e és augusztus 4-e között Jelcin hét terjedelmes feljegyzést kapott a boszniai rendezés tárgykörében. Azokban a napokban nem létezett még egy ilyen horderejű kérdés, amivel kapcsolatban az orosz elnök ennyi információt vagy javaslatot kapott volna. Másrészt ugyanakkor létezett a kozirjevi, „Nyugatot követő" modell. Természetesen az orosz diplomácia vezetőjének sokkal több lehetősége volt, mint az alternatív vonal keresőinek. Valójában Kozirjev képviselte az orosz külpolitikát, részt vett a nemzetközi tárgyalásokon, s gyakorlatilag bármilyen dokumentumot alá tudott íratni Jelcinnel. így tehát nem okozott különösebb meglepetést, hogy a szankcióktól elgyötört Milosevic a Baturinnal való megbeszélését csupán epizódnak tekintette. Kozirjev álláspontját viszont mint a hivatalos orosz irányvonalat fogadta el, hiszen az orosz külügyminiszter is fáradhatatlanul ismételgette, hogy ő az elnöki külpolitikai vonal képviselője. Mindazonáltal úgy értékelhetjük, hogy Milosevic elsietett döntést hozott, nem látván át tökéletesen a helyzetet, s nem aknázta ki annak lehetőségeit. Az orosz vezetésben még csak ez idő tájt kezdődött el valójában a küzdelem a jugoszláv rendezés kérdése körül. Emellett Nyugaton sem alakult még ki az a teljes körű szerbellenes egység, ami a háború végéhez közeledvén megfigyelhetővé vált. A helyzet tehát ekkor még nem volt reménytelen. A szerb vezető azonban ehelyett pozíciói végleges feladása mellett döntött. Milosevic úgy vélte, ha szakít a boszniai szerbekkel, és kikiáltja magát a béke megőrzőjének és a stabilitás biztosítékának a Balkánon, sikerül lokalizálnia a nyugati nyomást, és elterelni a nemzetközi közösség figyelmét Boszniáról és Montenegróról. Ugyanakkor teljesen egyértelmű volt, hogy ezzel csak lélegzetvételnyi szünethez juthat. Ilyen körülmények között Kozirjev nyomására Milosevic élesen irányt változtatott. A továbbiakban nemcsak felhagyott az önhibájukon kívül Bosznia nyugati határain kívül rekedt szerbek támogatásával, hanem hajlandónak mutatkozott segítséget is nyújtani a nyugati országoknak, hogy megfelelő nyomást tudjanak rájuk gyakorolni. Korlátozott figyelmet ekkor már csak Kelet-Bosznia és Kelet-Szlavónia irányában mutatott, vagyis azon területek iránt, amelyek a boszniai és a krajinaí szerbek ellenőrzése alatt álltak. Úgy tűnt ugyanakkor, hogy Szerbia elnöke ezeket a területeket is képes egy kézlegyintéssel elfelejteni. 2002. ősz 85
