Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Rostoványi Zsolt: Civilizációk a civilizáció ellen? A hidegháború utáni nemzetközi rendszer antinómiái
Civilizációk a civilizáció ellen? mozgatórugója a lehető legnagyobb profit elérésére való törekvés és az ezzel szorosan összefüggő hatékonyság. Mindez alapvetően „karcsúsítással" - vagyis elbocsátásokkal, átszervezésekkel - érhető el. A munkanélküliek - jobb esetben a részmunkaidőben foglalkoztatottak - száma a fejlett országokban is növekvőben van, a jóléti állam válságáról pedig már régóta cikkezik a szakirodalom. A globalizmus érvénye a látszattal és sokak vélekedésével ellentétben sem regionálisan, sem funkcionálisan nem nevezhető abszolútnak. Még azokban a szférákban is, amelyek látszólag teljes egészében globalizálódtak - mint a gazdaság vagy a kommunikáció - a világ egészét tekintve hatalmasak a „fehér foltok", a globalizáció által le nem fedett területek. A globalizációból ki- és lemaradó térségek és emberek a margina- lizáltak, periferizáltak, a tovább marginalizálódók és periferizálódók táborát növelik - s összességükben ők alkotják a Föld lakosságának többségét. Ez a helyzet óhatatlanul robbanásveszélyes és konfliktusokkal terhelt. A napjaink és 2025 közötti időszakban a világon összességében várható népszaporulat 95 százaléka (!) a fejlődő országokra jut. Afrika lakossága 1950-ben az európainak a fele volt, 1985-ben utolérte Európát (480 millió fő), 2025-re pedig a becslések szerint már háromszorosan meghaladja azt (1,58 milliárd, illetve 512 millió).17 Az ENSZ Fejlődési Programja (UNDP) legfrissebb jelentése szerint a kilencvenes évek végén a világon mintegy 1,2 milliárd ember szegénységben él, ami konkrétan azt jelenti, hogy napi 1 US dollárnál kisebb összegből kell megélnie.18 Ahogy az UNDP jelentése megállapítja: „A világ tovább polarizálódott, a szegények és a gazdagok közötti szakadék tovább szélesedett."19 Az eltelt három évtizedben az egyenlőtlenségek a világon a kétszeresére növekedtek.20 1990 és 1998 között az egy főre jutó jövedelem évi átlagos növekedési üteme 50 országban negatív volt. Nem véletlenül fogalmaz úgy Strobe Talbott, hogy évekkel a hidegháború után is kétpólusú világban élünk, csupán nem a Kelet és Nyugat között húzódó vasfüggöny a fő megosztó vonal, hanem a stabilitás és az instabilitás, a prosperitás és a szegénység közötti egyre mélyülő szakadék.21 A piacgazdaság és a liberális demokrácia győzelme sajátos módon nemhogy csökkentette volna, hanem növelte, illetve még jobban előtérbe állította a hatalmas vagyoni-jövedelmi különbségeket. Az Észak-Dél megosztottság az ezredforduló világának továbbra is az egyik legmélyebb törésvonala. 1998-ban a világ össznépességén belül az OECD-országok részesedése 19 százalék, a fejlődő országoké 79 százalék, ezzel szemben a két országcsoport részesedése a világon megtermelt GDP-ből csaknem százalékra pontosan a fordítottja: 81 százalék és 19 százalék.22 A vagyoni-jövedelmi téren, a „gazdagok" és a „szegények" közötti különbségeket kifejező Észak-Dél szembenállásnak civilizációs téren a Kelet-Nyugat (a huntingtoni West-Rest) szembenállás felel meg, miután a „gazdag" Észak azonosul a nyugati civilizációval. (Az említett különbségek nem csupán a régiók között, de a régiókon, illetve az országokon belül is nagymértékben növekedtek.) 2002. tavasz 45
