Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Rostoványi Zsolt: Civilizációk a civilizáció ellen? A hidegháború utáni nemzetközi rendszer antinómiái
Rostoványi Zsolt késztet, hiszen különböző szempontok szerint újabb „világok" különíthetők el. Teljesen helyénvaló Keohane és Nye megállapítása, miszerint egy ilyen, rendkívül összetett világot nem lehet egyetlen modell segítségével elemezni. Az elemzés céljától függően különböző megközelítéseket, avagy a megközelítések különböző kombinációit kell alkalmazni.8 Az államok az 1648-as vesztfáliai békeszerződések óta alapegységei a nemzetközi rendszernek. A föld teljes területe (nemzet)államokra felosztott. A nemzetközi rendszer sokáig meghatározó, sőt kizárólagos szereplője, a nemzetállam elsődlegességén, a nemzetállami logikán alapult, amelynek két fő sajátossága a szuverenitás és a területiség, territorialitás. Az „államok világa" mozgástörvényeit, az államok közötti kapcsolatokat - mondhatni: a nemzetközi kapcsolatokat - a nemzetközi jog szabályozza. Napjainkra a nemzetközi jog - az elmúlt évtizedek hatalmas mértékű fejlődésének köszönhetően - az államközi kapcsolatoknak már szinte valamennyi területét szabályozza. A nemzetközi rendszer tehát az egyik metszetben az „államok világának", illetve a „nemzetközi jog rendszerének" is tekinthető. Csakhogy az elmúlt évtizedekben az etatista típusú nemzetközi rendszer jelentősen erodálódott, és átalakult. Új szereplők sora jelent meg, amelyek a nemzetközi kapcsolatok közvetlen résztvevői: részint „államok felettiek" (TNC-k, nemzetközi szervezetek, integrációk stb.), részint „államok alattiak" (NGO-k, pártok, szakmai szövetségek, vallási, etnikai és egyéb csoportok, szubkultúrák, egyének stb.), részint az állami politikát, illetve a világpolitikát egyre erőteljesebben befolyásoló „láthatatlan" szereplők (civilizációk és kultúrák). A területiség, a territorialitás elve különösen a kilencvenes évek elejétől számottevő módosuláson ment át, erőteljes deterritorializáció vált jellemzővé, s maga a „tér" is új értelmet nyert. A földrajzi, „territoriális tér" mellett ugyanis egyéb „terek" szerepe növekedett meg számottevően: különböző funkcionális, ületve virtuális tereké. Mindehhez a fejlett világban nagymértékben hozzájárult a globalizáció, a nemzetállam erodálódásának a folyamata, a nem nyugati civilizációk pedig eleve kisebb jelentőséget tulajdonítottak a nemzetállami-területi logikának, hiszen esetükben bizonyos nem állami kategóriák a történelmi fejlődés sajátosságaiból eredően jelentőségükben megelőzik az egyébként is csak „kvázi államnak"9, a nyugati világból származó „transzplantátumnak"10 tekintett nemzetállamot, s ezen nem állami kategóriáknak- a Nyugattól eltérően - komoly (nemzetközi) politikai befolyásuk van. Természetesen ezekben a civilizációkban is magáévá teszi a politikai vezetés a nemzetközi rendszer nyugati értelmezését, a nyugati „beszédmódot", a társadalmak széles rétegei azonban sokkal inkább sajátjuknak tekintik a civilizációkonform, az endogén struktúrákból táplálkozó felfogásokat, vagyis az adott civilizáció saját „beszédmódját". Másik metszetében szemlélve tehát a nemzetközi rendszer sokszereplőssé, multicentrikussá vált. Ez a fajta dualizmus alapjaiban befolyásolja a nemzetközi rendszert, hiszen míg az „államok világában" továbbra is a szuverenitás és a területiség elve a meghatározó, a multicentrikus világban mindkettő elveszítette jelentőségét. A területi42 Külügyi Szemle
