Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 2. szám - EURÓPA - Valki László: Az államelismerés mint politikai fegyver - Jugoszlávia felbomlásának tanulságai
Az államelismerés mint politikai fegyver - Jugoszlávia felbomlásának tanulságai köztársaság élesen ellenezte. A bizottság tehát egyszerűen azt a nemzetközi jogi elvet érvényesítette, hogy az utódállamok egyetértése nélkül jogutódlásra nem kerülhet sor. A hatodik vélemény. A bizottság által megválaszolandó utolsó kérdés az volt, hogy egyáltalán el kell-e ismerni az új jugoszláv föderációt. Badinterék kijelentették, hogy a JSZK egyértelműen rendelkezik a független államot jellemző ismérvekkel, tehát nem lenne akadálya az elismerésnek. Megjegyezték, hogy az elismerés nemzetközi jog értelemben amúgy is csupán deklaratív aktus, az államot nem az elismerés hozza létre, annak megalakulása ténykérdés. Ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy az elismerés és a kizárólagos jogutódként való elismerés két különböző dolog. Hozzátették, hogy Belgrad ebben az időszakban már fegyveres erőszakot alkalmazott egyes volt tagköztársaságok ellen, ami összeegyeztethetetlen a nemzetközi joggal. Végül megjegyezték, hogy minden állam diszkrecionális joga egy új állam elismerése. Mindezek alapján azt ajánlották az EK tagjainak, hogy ebben a tekintetben saját, 1991. december 16-án megfogalmazott irányelveiknek megfelelően járjanak el.35 Az utóbbiakból persze az következett, hogy a bizottság nem javasolta a JSZK elismerését. Ez sem volt különösképpen újszerű gondolat, hiszen az EK és az Egyesült Államok már több alkalommal jelezte, hogy nem kíván diplomáciai kapcsolatra lépni a fegyveres erőszakot alkalmazó Belgráddal. Úgy látszik, hogy a bizottság ezúttal sem akart elszakadni a politikai realitásoktól. Az elismeréssel kapcsolatos fejlemények mintegy záróakkordjaként az EBESZ 1992. július 8-án felfüggesztette Jugoszlávia tagságát, az ENSZ közgyűlése pedig 1992. szeptember 22-én a BT ajánlására határozatot hozott arról, hogy az új föderáció nem jogutódja a JSZSZK-nak, tehát éppúgy felvételét kell kérnie a világszervezetbe, mint a többi volt tagköztársaságnak. Ez azonban mégsem jelentette a tagság teljes megszüntetését, csupán azt, hogy Belgrád képviselője addig amíg ez nem történik meg, nem vehet részt a közgyűlés munkájában.36 (A szövetségi köztársaságot csak Milosevic bukása után vették fel az ENSZ-be.) Sajátos módon a többi nemzetközi szervezetben - így az ENSZ úgynevezett szakosított intézményeiben, tehát az UNESCO-ban és társaiban - fennmaradt a jugoszláv tagság. Kérdés, hogy - a Badinter-bizottság véleményeivel a tarsolyában - helyes politikát választott-e EK. Nem lett volna célszerűbb elismernie az új föderációt, amely a bizottság szerint is létező állam volt? Nem lett volna elegendő csupán azt közölnie vele, hogy a nemzetközi jog alapján nem foglalhat ugyan egyértelműen állást a kizárólagos jogutódlás ügyében, de az elismerést megadja? A kettőt könnyen el lehetett volna választani egymástól, ami talán valamelyest enyhített volna Milosevic akkori sarokba szorítóttságán. Bárhogyan vélekedjünk is a szerb diktátorról, ma már, bukása után talán felvethető a kérdés: nem volt-e kontraproduktiv az az elszigetelési politika, amelyet a Nyugat 1991-ben és 1992-ben Milosevictyel szemben folytatott. Ä kérdés azért 2002. nyár 139
