Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 2. szám - EURÓPA - Valki László: Az államelismerés mint politikai fegyver - Jugoszlávia felbomlásának tanulságai
Valki László vethető fel, mert ez a politika minden jel szerint erősítette a szerbekben „az egész világ ellenünk van" komplexust, és tovább radikalizálta a belgrádi vezetést. A Nyugat Milosevictől nyilvánvalóan azt várta, hogy az intelligensebb (bár sokak szerint gyengeségről árulkodó) gorbacsovi stílust kövesse. De vajon szemére vethető-e a szerb elnöknek, hogy nemzetét nem akarta földarabolva, több szomszédos ország területén elszórva látni? A felhasznált eszköz - maga az erőszak - valóban olyan mértékben kompromittálná egy személy, egy politikai csoport, egy állam megítélését, hogy emiatt nem lehet azt elismerni? Vajon célszerű-e a legerősebbet, Milosevicet megnevezni az egyedüli gonosz nacionalistaként, és a Tudjman-, Izetbegovic- meg (később) Thaqi-fé- lékkel pedig mint igaz hazafiakkal, szoros kapcsolatra lépni? Nem lett volna célszerűbb csillapítani a szerb indulatokat? A politikai döntések ritkán adnak alkalmat a jó és a rossz erkölcsi alapokon történő elválasztására. A délszláv válság kezelésének tanulságait keresve megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy a nyugati politika e téren nem volt mindig a legcélravezetőbb. A másik kérdés az, hogy vajon az EK kellő időpontban ismerte-e el az új tagköztársaságok önálló államiságát. Sokan túl korainak tartották Németország 1991. december 23-i, az EK-n belül kötött megállapodáshoz képest három héttel előrehozott elismerését. Mások szerint az EK halogató taktikája - az, hogy csak 1992 januárjában ismerte el Szlovéniát és Horvátországot - téves üzenetet küldött Belgrádnak. A jugoszláv fővárosban az a benyomás keletkezhetett, hogy az EK ellenzi ugyan a szerbek erőszakos cselekményeit, azokat azonban sem nemzetközi jogi, sem politikai eszközökkel nem kísérli meg meggátolni. Egyes vélemények szerint az EK hónapokon keresztül voltaképpen bátorította Belgrádot, és ezzel feltehetően hozzájárult a válság súlyosbodásához.37 Az elismerés napjáig ugyanis a szerbek anélkül intézhettek súlyos támadásokat Vukovár, Dubrovnik és más horvát települések ellen, hogy tartaniuk kellett volna attól, fegyveres akcióikat a közösség agressziónak minősíti. Milosevicék a tagköztársaságok elismeréséig abban a kényelmes helyzetben tudhatták magát, hogy ők valójában a JSZSZK utódállamát képviselik, és így elismerésre sem szorulnak. Belgrád csak 1992. január líT-ét követően alkotta meg új föderációs alkotmányát, és csak ezután jelentette be elismerési igényét, de ekkor már majdnem mindegy volt számára, hogy az EK mit válaszol. 1992 tavaszán ugyanis már régen nem a diplomácia vagy a nemzetközi jog játszotta a főszerepet a délszláv válság megoldásában, hiszen a horvátországi fegyveres összecsapások időközben egyre súlyosabbakká váltak, és kiterjedtek Bosznia-Hercegovinára is. Í40 Külügyi Szemle
