Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 2. szám - EURÓPA - Valki László: Az államelismerés mint politikai fegyver - Jugoszlávia felbomlásának tanulságai
Az államelismerés mint politikai fegyver - Jugoszlávia felbomlásának tanulságai lamint az autonóm területi határokat is. Semmiféle jogi magyarázat nincs arra, hogy a bizottságnak miért éppen a köztársasági határoknál kellett megállnia. Milyen alapon mondhatta azt a bizottság, hogy a kétmilliós, etnikailag viszonylag homogén Szlovénia függetlenné válhat, az ugyanekkora és hasonlóan homogén nemzetiségi összetételű Koszovó pedig nem. Politikailag persze a magyarázat egyszerű: ebben az időpontban a két autonóm tartomány, Koszovó és a Vajdaság még nem nyilvánította ki igényét a függetlenségére (a Vajdaság ezt azóta sem tette meg), és nem rendelkezett olyan központi kormányzati hatalommal sem, amely képes lett volna az államterület ellenőrzésére. Ami Montenegrót illeti, Podgorica Kis-Jugoszlávia részeként képzelte el - vagy kénytelen volt elképzelni - jövőjét, így elszakadásának a kérdése nem merült fel. A Ba- dinter-bizottság egyszerűen arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem vizsgálja azoknak az entitásoknak a jogait, amelyek esetében a leszakadás kérdése pillanatnyilag nem volt napirenden. Ez azonban - ha már egy tekintélyes alkotmánybírókból álló testületről volt szó - még nem lehetett volna elegendő ok arra, hogy a cezúrát a köztársaságoknál vonják meg. Úgy tűnik, mintha a bizottság tagjai nem látták volna előre azt, hogy Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina után a következő robbanás színhelye könnyen Koszovó vagy Montenegró lehet. A koszovói etnikai konfliktusokat 1991-92 fordulóján éppúgy ismerték a nemzetközi közösségben, mint azokat, amelyek más délszláv térségekben keletkeztek. Az is világos volt, hogy csak idő kérdése, mikor csapnak át fegyveres összetűzésekbe. Jól érzékelhető napjainkban, hogy milyen következményekhez vezetett az 1991-ben megfogalmazott szentenciához való görcsös ragaszkodás, hogy csak a tagköztársaságok válhatnak függetlenné, az autonóm tartományok nem. Csak egyetlen példát említve, 1999 júniusában a Biztonsági Tanácsnak a koszovói háborút lezáró 1244. számú határozata kimondta, hogy Kis-Jugoszlávia területi integritása továbbra is sérthetetlen marad, következésképpen Koszovó nem szakítható el a Belgrád vezette föderációtól. Senki sem tudja megmondani, hogy Belgrád vajon miként érvényesíthetné szuverenitását a tartomány fölött, tekintve, hogy az a KFOR tevékeny közreműködésével ENSZ- igazgatás alatt áll, és azt sem tudni, hogy ezen a helyzeten a belátható jövőben lehet-e változtatni. Felmerül a kérdés: vajon szemére lehet-e hányni a szerbeknek, hogy - figyelmen kívül hagyva a nemzetközi közösség jogi és politikai koncepcióját - honfitársaikat egy nemzetállamban szerették volna egyesíteni? A válaszom nemleges, bár tisztában vagyok azzal, hogy a Krajinában a horvátországi szerbeknek csak mintegy harmada élt, kétharmad részük tehát semmiképpen sem válhatott volna egy nagyszerb állam részévé. Mindazonáltal a szerbeknek nem az általuk kitűzött célt, hanem a megvalósítás módszerét, a félelmetesen durvuló fegyveres erőszakot lehet a terhűkre róni. Az ötödik vélemény. Carrington következő kérdése az államutódlásra vonatkozott. 1992. április 27-én a szerb és a montenegrói parlament úgy határozott, hogy - a Jugo2002. nyár 137
