Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 2. szám - EURÓPA - Valki László: Az államelismerés mint politikai fegyver - Jugoszlávia felbomlásának tanulságai
Valki László szféra előbb dönt, és csupán utána fordul - immár csak indoklásért - a jogászokhoz. Ez a körülmény elkerülte a délszláv dráma elemzőinek figyelmét. Woodward, Gow és mások úgy tárgyalják az elismeréssel kapcsolatos fejleményeket, mintha a vezető hatalmak Badinterék jogi koncepciójából indultak volna ki. A bizottság állásfoglalásai egyébként annyiban tartalmaztak újat, hogy megállapították: a létrejövő új államoknak ugyanazokat a - szuverenitásuk, területi integritásuk tiszteletben tartására, politikai függetlenségük védelmére vonatkozó - jogokat kell biztosítani, amelyekkel minden elismert állam rendelkezik. Hozzátették, hogy az ilyen államokkal szemben tiltott a fegyveres erőszak alkalmazása. Ez kétségtelen előrelépést jelentett az egy évvel korábbi helyzethez képest, amikor is a nemzetközi közösség még deklaratív módon sem nyújtott védelmet a Szovjetunióból kiváló balti államoknak.28 A negyedik vélemény. Belgrád természetesen nem osztotta a Badinter-bizottság véleményét. Egy memorandumban kifejtette, hogy az úti possidetis elvét Jugoszláviában nem lehet alkalmazni, mivel a köztársaságok közötti határokat a második világháború után az etnikai hovatartozásra tekintet nélkül, politikai célokat követve, a kommunista párt kezdeményezésére vonták meg.29 Belgrád szerint a határ fogalmának csak nemzetközi összefüggésben van értelme, amikor is a határok a nemzetközi jog alanyait választják el egymástól. A köztársaságok határai csak adminisztratív jellegűek voltak, következésképpen ezek szentesítése „súlyos beavatkozás lenne egy szuverén állam belügyeibe". Belgrád lényegében azt állította, hogy a föderáción belüli határok végleges rögzítése sérti a népek önrendelkezési jogát. Szerinte „a Jugoszlávián területén keletkező új államok határai csak [az önrendelkezési jog] alapján vonhatók meg".30 A fentiekre tekintettel Belgrád a hágai konferencián maga is kérdést intézett a bizottsághoz. Ez úgy szólt, hogy van-e önrendelkezési joguk a Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában élő szerbeknek? Más szóval, szabadon dönthetnek-e arról, hogy a korábbi köztársaságon belül maradnak, vagy Szerbiához csatlakoznak? A válasz elutasító volt. A bizottság megállapította, hogy a mai nemzetközi jogból ugyan nem lehet pontos következtetéseket levonni a népek önrendelkezési jogának tartalmára nézve, az azonban bizonyos, hogy ennek a jognak a gyakorlása nem járhat határmódosítással.31 A bizottság ezúttal is az úti possidetis elvére utalt. Belgrádot vigasztalandó a bizottság hozzátette, hogy a két említett országban élő szerbek olyan kisebbséget alkotnak, amelyeket a nemzetközi jog normái védenek. Minden egyénnek joga van arra - jelentette ki a bizottság -, hogy valamelyik kisebbséghez tartozónak vallja magát, és élvezze az ebből származó jogokat. A következő években aztán tanúi lehettünk annak, miként részesülhettek ebben az „élvezetben" a szerbek, no meg a horvá- tok, bosnyákok és a koszovói albánok. Egyébként is nehéz különbséget tenni a korábbi föderáció egyes összetevő elemeinek jellege között. A bizottság - mint láttuk - a tagköztársaságok közötti határokat tartotta irányadóknak, és teljesen figyelmen kívül hagyott bármi mást, így az etnikai, va136 Külügyi Szemle
