Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Kiss J. László: A "külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje
Kiss J. László magatartási módokat előírnak vagy éppenséggel tiltanak. Ez a megközelítés a homo oeconomicus „racionális választásának" megfelelő haszonmaximalizálásával szemben a homo sodologicus „megfelelő'ség logikáján" alapuló cselekvéséből indul ki, amely nem annyira az egyének érdekeit, mint inkább a „megfelelő magatartás" interszubjektív közös, értékalapú várakozásait tükrözi.65 A konstruktivisták szerint a normák nem logikusan következnek a szereplők érdekeiből, mint a „racionális választás" modellje esetében, hanem azokat megelőzik. A normák tehát létrehozzák a „megfelelő magatartást", legitimálják a célokat, és ezzel meghatározzák a szereplők érdekeit. A konstruktivista külpolitika-elmélet a normák következményeit a nemzetközi intézmények transznacionális jellegéből és a társadalmi szocializáció hatásaiból származtatja. Ha a kettő egymást erősíti, akkor normakonzisztens külpolitikáról, ha nem, abban az esetben mérsékelt normakonzisztens külpolitikáról lehet beszélni. A konstruktivista megközelítés szerint mindebből következik, hogy a hidegháborút követően az államok külpolitikai tevékenységét, érdekeit és identitását - ahogy ezt az egyesült Németország is példázza - nem annyira a hatalmi pozíciók, mint inkább a normák és azok szocializációs hatásai vezérlik.66 A közép- és keleti-európai államok és az euro- atlanti intézmények viszonyában különösen jól megfigyelhető a normakonzisztens és a nemzetközi intézményekben szocializálódó külpolitikai magatartás kialakulása. A hidegháború utáni időszak külpolitika-felfogásának egy további különösen elterjedt megközelítése a globalizálódás tétele. Eszerint a globalizálódás és az interdepen- dencia korában az állam politikai cselekvőképességét és autonómiáját mind bel-, mind külpolitikájában elveszti. Az államok ugyan a kormányközi és a szupranacionális intézmények útján, tehát a „nemzetállamon túli kormányzás", illetve a „kormány nélküli kormányzás" értelmében bizonyos irányítási képességet visszanyerhetnek, ám ennek ára a nemzetközi politika demokratikus dilemmája lesz. A nagyobb cselekvőképességgel együtt nő a problémamegoldó képesség, ám a létrejövő nemzetközi és transznacionális intézmények demokratikus felelősségre vonhatósága csorbát szenved. Ralf Dahrendorf a „globális kormányzás laboratóriumaként" számon tartott EU esetében azt hangsúlyozza, hogy a nemzetállam és a demokrácia kölcsönösen összefügg egymással. Következésképp: a nemzetállam gyengülése a demokrácia gyengülését is jelenti. Az unió mint az intézmények Európája arra tett kísérlet, hogy a tagállamok demokratikus eszközökkel nézhessenek szembe a globalizálódás kihívásával. Ám a helyzet korántsem egyszerű. Dahrendorf nem minden alap nélkül vélekedik úgy, hogy az uniónak demokratikus elvek alapján történő újraszervezése még messze van attól, hogy a „globális demokrácia" megvalósulásáról lehetne beszélni. Sőt, ami ennél több: az EU-ból valójában hiányzik egy olyan valami, mint az „európai démosz", amelyre egy európai demokrácia épülhetne, továbbá a közvélemény, illetve a közzé tett vélemény a legjobb esetben is nemzeti szegmensekre, valamint az egyes országokon belül „regionális enklávékra" tagolódik.67 32 Külügyi Szemle
