Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Kiss J. László: A "külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje
A „külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje vülhet", s ezzel az állam - mint a katonai biztonság elsődlegességén és a status quo fenntartásán alapuló modell - elveszti a konzisztenciáját.46 Világossá vált továbbá az is, hogy a biztonságot többé nem lehet a külső védelmi képességek kérdésére korlátozni. A biztonsághoz hozzátartozik a konfliktus- és válság-megelőzésnek és -kezelésnek a problémája is. A hidegháború idején a nukleáris háború elkerülése s ezzel a nukleáris erőszak alkalmazásának a megakadályozása állt a középpontban. Ugyan a vietnami, a biafrai és más konfliktusokkal alkalmasint a távolinak tűnő háború képei is jelen voltak, de a hidegháborút inkább az anticipált nukleáris háború, az eszkalációs dominancia forgató- könyvei és a globális fegyverkezési verseny jellemezte. Az ENSZ-alapokmány alapján az államközi kapcsolatokat a szuverenitás, a belügyekbe való be nem avatkozás, az erőszak alkalmazásának tilalma határozta meg. A kelet-nyugati konfliktus „fegyelmező" hatásának megszűntével számos országban az államhatalom felbomlása a polgár- háborús társadalmak, a humanitárius katasztrófák és a háborúk képét szinte mindennapossá tette. Az állami szuverenitás eróziója és a humanitárius katasztrófák, nem kevésbé a konfliktusnak a mindenkori szomszéd országokra való átcsapásának háborús veszélyei joggal vetették fel a „nemzetközi közösség" nevében a legitim ellenerőszak alkalmazásának, a kooperatív vagy humanitárius intervenció gyakorlatának a kérdéseit. A hidegháborús megosztottság nélküli világban megnövekedett a külpolitikában az emberi jogok univerzalitásának és oszthatatlanságának, s a morális kérdéseknek a szerepe. Egy „új világrend" megteremtése érdekében a humanitárius intervenció a nagyhatalmi politikával való visszaélésnek a gyanúját éppúgy aktuálissá tette, mind azokat a morális és nemzetközi jogi érveket, amelyek e gyanú megalapozottságát vitatják.47 Az ENSZ alapokmányának értelmében - az önvédelem természetes jogát nem számítva - az ENSZ BT rendelkezik az erőszak-alkalmazás de jure monopóliumával. Mégis a NATO koszovói, humanitárius intervenciója az ENSZ BT felhatalmazása nélkül jött létre: a NATO az erőszak-alkalmazás de facto monopóliumát gyakorolta. A kialakult helyzet újdonsága nem csupán abban rejlett, hogy a NATO nem a territóriumát, hanem a szövetség határain kívül az emberi jogokat védte, hanem abban is, hogy beavatkozás során két elvet, az ENSZ BT mandátumából eredő jogszerűséget és az emberi, humanitárius jogok védelmét nem sikerült összhangba hozni egymással. A döntés a NATO számára abban állt, hogy humanitárius beavatkozását vagy az ENSZ BT-ben a nagyhatalmak között az emberi jogok kérdésében elérendő konszenzustól teszi függővé, és ennek híján tétlenül szemléli a koszovói genocídiumot, vagy - ha kivételesen is, - magára vállalja a nemzetközi jogba ütköző, az ENSZ BT mandátuma nélküli beavatkozás következményeit. A hidegháború időszakával ellentétben a beavatkozási politikának további sajátos körülményt kölcsönzött a szuverenitás eróziója, a bel- és külpolitika közötti különbség csökkenése, a legkülönbözőbb biztonságpolitikai fenyegetések hatásainak regionális és globális kiterjedése. 2002. tavasz 23
