Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Kiss J. László: A "külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje
Kiss ]. László politika „társadalmi integrálásában". Az EU-hoz való alkalmazkodási folyamat tehát különösen jó példája a külpolitika és a társadalom közötti kölcsönhatás kétirányúságá- nak. A külpolitikának a brüsszeli tárgyalásokon érvényesítenie kell a társadalom követelményeit és szükségleteit, azonban a külpolitikának is törekednie kell a közvélemény, a különböző érdekcsoportok stb. befolyásolására. Az „internacionalizáló" vagy „intermestic" politika megközelítése nyilvánvalóan ellentmond a realizmus külpolitika-modelljének alapul szolgáló homogén, racionális szereplő elképzelésének. Az államok világának hagyományos realista világképében a nemzetközi politikát az államok hozzák létre, és azt az államok kormányai képviselik. Az államok szuverenitásuk „kemény héját" megőrizve „biliárdgolyóként." ütköznek vagy távolodnak egymástól. A külpolitika a belpolitikától független, pontosabban a nemzetközi politikát „objektív törvények" határozzák meg, amelyek a klasszikus realizmus szerint az emberi természetben (H. Morgenthau), a neorealizmus szerint a nemzetközi rendszer strukturális anarchiájában gyökereznek, amely az államok külpolitikáját belpolitikájuktól függetlenül funkcionálisan azonossá teszi (Kenneth Waltz). A külpolitika egyfelől a nemzeti érdekként felfogott hatalom növelésére, pontosabban haszonmaximalizálásra irányuló „racionális választás", másfelől a hatalom egyoldalú felhalmozásával szemben a hatalmi egyensúly politikája.2S „Társadalmi külpolitika" és public diplomacy Abban a mértékben, ahogy a kül- és belpolitika közötti hagyományos határvonal megszűnik, úgy a politika jellegének, cél- és eszközrendszerének, megvalósításának egyaránt változnia kell. A külpolitikai álláspontok megfogalmazása azoknak a politikai eljárásoknak a jellegét ölti magára, melyek a modern, demokratikus társadalmak belpolitikájában már régen jelen vannak, sőt ezt a digitális kultúra elterjedése még inkább elősegíti. A hierarchikus, bürokratikus-tekintélyuralmi megoldások helyett a szélesebb és komplex, horizontális politikai hálózatok keretében történő szerveződések kerülnek előtérbe. A tömegkommunikációs eszközök és az új információs technika a mind erősebb nemzetközi összefonódás katalizátora lett, s ennek hatása a diplomácia módszereiben és szervezeti fejlődésében is kifejezésre jut. A „cybertérben lezajló diplomácia" az információszerzést jelentős mértékben felgyorsítja, a „központ" és a képviseletek hierarchikus viszonyát egy közös, horizontális információs rendszerré alakítja. A politikai döntéshozatalban, de még inkább annak előkészítésében a tele- és video- konferenciák, a „virtuális teamek" stb. egyre nagyobb szerephez juthatnak. A nemzetközi kapcsolatok „internet-ionalization"-]e olyan decentralizált szervezeteket és virtuális közösségeket hozhat létre, amelyek túllépik a territoriális jogi tereket, sőt a saját szabályaikat is létrehozhatják. Keohane és Nye következtetéseikben odáig men14 Külügyi Szemle