Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Kiss J. László: A "külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje
A „külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje nek, hogy ugyan a szuverén államok vesztfáliai világát még mindig változatlanul uralkodónak tartják, ám szerintük a virtuális térben kialakuló közösségi és irányítási formák inkább a nemzetállam előtti és sokszoros lojalitásokkal jellemezhető „új középkori világra" („new medievalism"), egyfajta „elektronikus feudalizmusra" emlékeztethetnek.26 A külpolitikának - módszereinek és eszközeinek operatív szintjét tekintve is - sokkal inkább a belpolitikához kell hasonlítania, mint korábban. A külpolitikai folyamatoknak tulajdonképpen már a külügyi intézmények társadalmi előterében meg kell kezdődniük. Emellett figyelembe kell vennie azokat a társadalmi szereplőket, amelyek a politikák megfogalmazásában központi jelentőségűek, adott esetben egy másik társadalom vagy társadalmak szervezett gazdasági, társadalmi és politikai érdekeit képviselik. A nemzetközi tárgyalási és döntési folyamatok mind gyakrabban közvetlen belpolitikai következményekkel járnak. A nemzetközi szervezetekben folytatott tárgyalásokon elért eredmények nem csupán az államok, hanem a társadalmak viszonyát, a társadalmakon belüli fejlődést is érintik. Ezért növekszik a nemzetközi tárgyalási és döntési folyamatokban a belpolitikai konszenzus s ezzel a belpolitikai visszacsatolás jelentősége. A társadalmi szereplők szerepe nő mind a külpolitika formálásában, mind a külpolitikai döntések megvalósításában. Ezek a változások olyan külpolitikai eszközök alkalmazását követelik meg, amelyek már nem tartoznak a klasszikus diplomáciához. A mindenkori diplomatának abban a helyzetben kell lennie, hogy alkalmazza a „public diplomacy" eszközeit. Nem pusztán arról van szó, hogy egy nagykövet adott esetben részt vegyen egy televíziós vitában, hanem arról, hogy olyan meghatározott célcsoportokra irányuló kommunikációs csatornákat és eszközöket alakítson ki, amelyek képesek a mindenkori másik ország társadalmilag fontos csoportjait egy konstruktív párbeszéd és problémamegoldás folyamatába bevonni, illetve egy-egy kérdéskör kapcsán a közvéleményt vagy annak egy részét befolyásolni. Ezenkívül olyan közvetítőkre van szükség, amelyek a különböző társadalmak alrendszerei között képesek tevékenykedni. A „public diplomacy" címzettjei tehát egy adott ország vagy akár a fogadó és képviselt ország társadalmának meghatározott csoportjai lehetnek. A társadalmi szereplők közegében folytatott diplomácia irányulhat a fogadó ország közvéleményének vagy egy meghatározott részének a befolyásolására. Egy állam annyiban képes kihasználni a civil társadalmi befolyáson, tehát a társadalmi szereplők bevonásán alapuló külpolitika lehetőségeit amennyiben olyan, a kormánnyal együttműködésre kész, nagy korporativ és civil szervezeti erőforrásokkal rendelkezik, mint pártok, szakszervezetek, egyházi intézmények, NGO-k, alapítványok. A társadalmi szereplők közötti, határokat átívelő interakciók a külpolitika „mikro- szintjét" teremtik meg. A külpolitikának ez az új formája, mint „informális" vagy „mik- rokiilpolitika" vagy „nem kormányzati külpolitika" („non-govemmental foreign policy") adott esetben növelheti az állami külpolitika hatékonyságát, segíthet a külpolitikai cselekvőképesség növelésében és a mozgástér kihasználásában.27 P. Katzenstein Né2002. tavasz 15
