Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Magyarics Tamás: Borhi László: A vasfüggöny mögött
Könyvekről nye, hogy kitér a Magyarország és a többi szocialista ország közötti viszony néhány aspektusára is. Képet kaphatunk arról, milyen bizánci jellegű intrikálás folyt az egyes csatlós kommunista pártok között, és hogyan próbálták kölcsönösen befeketíteni egymást Moszkvában (például Rákosi Klement Gottwald elleni feljelentései, 80. o.). Ha politikai és stratégiai téren a sztálini vezetés - hosszú távon - végzetes hibát követett el a koreai háború kirobbantásával, akkor gazdasági téren is rövidlátó és a Szovjetunió mellett a csatlós államok stabilitását is aláásó politikát folytatott. Borhi László elemzéséből legyen elég itt egyetlen szempontot kiemelni. Moszkva azt követelte a szövetségeseitől, hogy 1953-ra álljanak készen egy újabb világháborúra. Magyarország csak úgy tudta teljesíteni a túlzott szovjet igényeket, hogy feladta a „tőkés" világtól való gazdasági függetlenség elvét/álmát; sőt, a magyar gazdaság egyre inkább rászorult a nyugati importra. Ezzel párhuzamosan a Szovjetunió egyre kevésbé volt képes gazdaságilag támogatni a szövetségeseit. Mindezek végeredményben oda vezettek, hogy a közép- és kelet-európai csatlósok „nyitni" voltak kénytelenek a Nyugat felé, és a kényszerű gazdasági liberalizáció azután a politikai és a társadalmi életre is átterjedt, és a kommunista rendszerek egymás után buktak meg az 1980-as évek végén. Borhi László kitér a magyarországi kommunista terrorra is; véleménye szerint a rákosista vezetés a túlzásba vitt terrorral pontosan a kívánt hatás ellenkezőjét érte el; azaz a rendszer stabilizálása helyett annak destabilizálását. Itt megint lényeges pontot érint a szerző, amikor szembeszáll azzal a felfogással, mely a magyarországi terrort kizárólag személyesen Sztálin, illetve tágabb értelemben a szovjet vezetés nyakába akarja varrni. A szerző adatai alapján csupán Farkas Mihály és Péter Gábor esetében lehet közvetlen moszkvai beavatkozásról beszélni; máskülönben a szovjetek inkább csak tudomásul vették a Magyarországon történteket. (Megjegyzendő, hogy hasonló kísérletek történtek/történnek Nagy Imre perével és kivégzésével kapcsolatban.) Borhi László minden kommentár nélkül közli, hogy még Berija is bírálta a magyar vezetés „túlzásait". Magyarország egy „leninista kliens állam" (Edward Luttwak) szerepét játszotta; azaz, a kül- és katonapolitikában bizonyos szolgálatokat teljesített a Szovjetuniónak (96. o.) Borhi László megállapítása szerint az 1950-es évek első felében nem lehetett önálló magyar külpolitikáról beszélni; ezen a téren a magyar külpolitika mindössze az SZKP 1956. februári XX. kongresszusa után tett szert némi önállóságra - a Szovjetunió érdekeinek megfelelően. Katonai-stratégiai téren Közép- és Kelet-Európa a Szovjetunió biztonsági zónájaként szerepelt. A szerző egyetértőén idézi Vojtech Mastny megállapítását, hogy ez a felfogás nagymértékben irracionális helyzetértékelésen alapult, de nem részletezi a kérdést. Ehhez annyit lehetne hozzátenni, hogy miután az Egyesült Államok a Vörös Hadsereggel össze 2001. tavasz-nyár 269
