Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Pritz Pál: A Horthy-korszak külpolitikájáról
A Horthy-korszak külpolitikájáról mányfősége alatt is jelentkezett, megkeserítve az ő miniszterelnökségét, Bárdossy László miniszterelnöksége idején viszont már végzetesnek bizonyult. Ez a sajátosság abban állt, hogy a hadsereg politizáló szerepe még az előtt bontakozott ki, hogy a maga eszközeivel hatékony támasza lehetett volna a külpolitikának. Másképpen fogalmazva: a katonai vezetés a külpolitikai vonalvezetéssel szemben akkor volt engedékeny, azt segítő, annak vonalvezetésével harmonizáló, amikor érdemben még a dolgokon nem lehetett változtatni. Amikor 1938-1939-ben kedvező területi változások zajlanak, akkor szerepe gyakorlatilag közömbös, 1940-ben Románia megtámadására készülve magatartása lényegében pozitív, amennyiben szintén arra ösztönzi a politikai vezetést, hogy az önálló akció révén akarjon eredményt elérni. 1940-1945 között ellenben a területi változások nyomán kialakult csapdahelyzetet nemhogy nem érzékeli, hanem - a németek oldalán történő mind vakabb kiállás sürgetésével - kifejezetten rontotta a magyar külpolitika mozgásterét, manőverezési lehetőségeit. A diplomácia gépezetről más alkalmakkor korábban már sokat értekeztünk, ezért itt most csupán néhány konkrét kérdést tartunk felvetésre érdemesnek.7 Vágjunk a dolgok közepébe, s nézzük mindjárt az első bécsi döntés egyetlen aspektusát. Közhely az, hogy miképpen jutottunk el az első bécsi döntéshez, bár - amint arról később még ejtünk szót - az előtörténet pontos rajzolata még korántsem ivódott be a történeti köztudatba. Most azon az összefüggésen érdemes talán eltöprengeni, hogy Barcza György londoni követünk több ízben szorgalmazta: a magyar kormány helyezzen súlyt arra, hogy London ne csupán szóban jelezze a döntéssel való egyetértését, de írásban is tegyen elkötelező nyilatkozatot. Csáky István, az akkori külügyminiszter azonban nem fogadta el a brit fővárosban állomásozó beosztottjának tanácsát. Nagy kár, hogy nem cselekedett, mert néhány hónappal később, amikor 1939 márciusában Hitler felszámolja a maradék Csehszlovákiát, akkor London logikus válaszlépésként a müncheni egyezményt érvénytelennek deklarálja, így az első bécsi döntés is nemzetközileg ingoványos talajra került. A magyar diplomáciai gépezet tehát a jól bevált, ballhausplatzi múlttal rendelkező munkatársa, Barcza György révén a mesterség ősi szabálya szerint a viszontbiztosítás elve alapján kíván cselekedni, ám a gépezet feje, a külügyminiszter már sokkal inkább az árral úszik, s nem készül fel az akkor sem elképzelhetetlen fordulatra.8 Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy a külügyi apparátus ugyan tudja a dolgát, ám arra nincs ereje, hogy saját vezetőjét - a külügyminisztert - igazáról meggyőzze. A politikai vonal elszakad az apparátusi intenciótól, az apparátus (messze) nem alkalmas arra, hogy a politikát az igazi nemzeti érdekek szerint cselekedetre ösztönözze. Másik példánk az 1939-ben alakuló csehszlovák emigráns kormánnyal szembeni magyar diplomáciai beállítódást érinti. Mivel az események Londonban zajlanak, 2001. tavasz-nyár 193
