Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Kiss J. László: A nemzetállamtól az integrált nemzetállamig-az integráció és a nemzeti érdekek viszonya
Kiss J. László ción belüli „dominanciájáról" írt elemzései arra mutatnak rá, hogy a Szövetségi Köztársaság európai hatalmának „puhasága"az EU és a Szövetségi Köztársaság közötti intézményi hasonlóságokra (szubszidiaritás, „multilevel governance", aktív alkotmánybíróság és autonóm központi bank, stabilitás-irányultságú gazdaságpolitika stb.) vezethetők vissza, melyek olyan környezetet teremtenek, amelyben a német politika szereplői az integrációs keretekben „otthon" érezhetik magukat.8 Tejintettel arra, hogy az unió keretében a „hatalom", a „befolyás" legitim érvényesítésére intézményi kontextusban nyílik mód, nyilvánvaló, hogy az intézmények továbbfejlesztése az integráción belüli hatalmi viszonyokat érinti. Az integráció intézményi rendszerét eredetileg hat tagállamra szabták, s az akkor megfelelő volt, mert annak idején a vámuniónak, a közös agrárpolitikának, a közös külkereskedelmi politikának a mainál szűkebben értelmezett közös piac követelményeinek kellett megfelelnie. Az EU kibővülése és az intézmények demokratikusabb és hatékonyabb működése az intézményi reformok kérdését ugyan egyre halaszthatatlanná tette, azonban azok megvalósítása a kérdések összetettsége és a belső hatalmi viszonyokat érintő jellege miatt csak nehezen halad előre. Az Európai Tanács amszterdami csúcsértekezletén elnapolták a lényeges döntéseket mint a a tanácsbeli szavazatok súlyozását, továbbá a Tanács, az Európai Parlament és a Bizottság taglétszámának módosítását. Ugyan Amszterdamban 20 témakörre bővült az Európai Parlament döntésekben való részvételi (ratifikációs) jogköre .Ha például az Európai Parlament ellenzi a Tanács döntését, s a két intézmény képviselőiből álló egyeztető bizottság sem támogatja a javaslatot, úgy azt elvethetik. Mindazonáltal az Európai Parlament még mindig nem valódi parlament, korlátozott a döntéshozó hatásköre, és azokban az esetekben, amikor jogosult a társdöntői szerepre, az eljárás hosszadalmas és bonyolult. A minősített többségi döntés kötelezettségét ugyan kiterjesztették az EK-szerződés további cikkeire, azonban az Európai Tanács a továbbiakban is alapvetően kormányközi döntési jelleget visel magán, és annak munkáját nehezíti, minthogy korlátozott a többségi szavazással eldönthető kérdések köre, a tagállamok vétójoga minden - a saját maguk által létfontosságúnak ítélt kérdésben - fennmarad. Ennek klasszikus történelmi példája 1965-ben de Gaulle vétója volt a miniszterek tanácsában. A francia vétót feloldó 1966-os „luxemburgi kompromisszum", amely az alapvető tagállami érdekek érvényesítésének intézményesítését is maga után vonta, érdekes módon a közösségi vívmányok (acquis communautaire) fontos részévé vált, anélkül, hogy a szerződések tartalmát átminősítette volna. 1974-re széles körű egyetértés alakult ki az 1966-ban megkötött feltételek értelmében a minden területre kiterjedő vétójog visszaszorításáról, és a nyolcvanas években már a döntések java részében a minősített többség elvét alkalmazták a döntéshozatalban. A maastrichti szerződés és az amszterdami szerződés ebben az irányban haladt tovább. 70 Külpolitika
