Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Kiss J. László: A nemzetállamtól az integrált nemzetállamig-az integráció és a nemzeti érdekek viszonya
A nemzetállamtól az integrált nemzetállamig Nemzeti szuverenitás pénzügyi autonómia nélkül - európai intézmények állami szuverenitás nélkül A kilencvenes években az integráció lendülete elmaradt a kívánatostól: ennek félreismerhetetlen jele egyfelől a belpiac és a monetáris unió, másfelől a politikai integráció közötti aszimmetriában mutatkozott meg. A belpiac létrejöttével kialakult a világgazdaság egy igen számottevő részpiaca, anélkül hogy a globális külvilággal szemben egy egységes (kül)politika állna szembe. Sőt néhány megfigyelő szerint a maastrichti szerződés óta a politikai integráció a szubszidiaritás és a föderalizálódás mentén fejlődött, s ezzel a renacionalizálódás lehetőségei is fennmaradtak.7 A pénzügyi unióval a középpontjában szupranacionális európai szuverenitás jött létre. Pontosabban: jelenleg nemzeti szuverenitással rendelkező, ám pénzügyi autonómiával már nem bíró európai államok és pénzügyi autonómiát élvező, azonban állami szuverenitást nélkülöző európai intézmények egyidejűleg léteznek . Az EK 1989 óta tovább bővült, és egy kül- és biztonságpolitikai ambíciókat megtestesítő Európai Unióvá vált. Az Európai Uniót a partnerek egy olyan gyűrűje veszi körül, amelyet - eltekintve a multilaterális európai gazdasági térségtől (Izland, Lichtenstein és Norvégia) - az EU-hoz kétoldalú szerződések sora köt. A legtöbb állam ezeket a kétoldalú megállapodásokat az Európai Unióhoz történő csatlakozás egy lépcsőfokának tekinti. A „külső gyűrű", az EBEE-ből nemzetközi szervezetté vált EBESZ, amely a Szovjetunió széthullása után sokat veszített korábbi túlnyomóan európai jellegéből, de intézményi struktúrájában megszilárdult. A pénzügyi unió csak a legszembetűnőbb példa arra, hogy miként haladhatnak előre az integrációra leginkább kész országok, míg mások arra nem készek, illetve nem képesek. Korábban már sokan tapasztalhatták a schengeni megállapodás előnyeit, amelyeket az amszterdami szerződés „schengeni acquis"-ként az Európai Unió keretébe foglalt, jóllehet abban az Egyesült Királyság és Írország továbbra sem vesz részt és Dánia a maga számára különleges klauzulát tart érvényben. Ezek az államok elismertették jogukat, hogy a menedékjog-, vízum- és bevándorlási politika területén különleges státusra és a schengeni rezsimből való kimaradásra tarthatnak igényt. Itt az egyes tagok esetében status quo biztosításának konkrét eseteiről van szó, olyan feltételek között, amikor a többiek az integráció elmélyítését részesítik előnybe. Számos általános klauzulában és különleges előírásban az amsterdami szerződés szabályokat fogalmazott meg azoknak az országoknak a számára, amelyek egymás között elmélyültebb együttműködést szándékoznak megvalósítani. Ezzel egyfelől arra tesznek kísérletet, hogy a centripetá- lis erőknek engedjenek teret, másfelől az unió céljai mellett kötelezzék el magukat és az integráció kialakult intézményi struktúráját védelmezzék. Az a kérdés, hogy az unió homogenitását illetően milyen problémák származhatnak ebből a fejlődésből, jól mutatja a Nyugat-Európai Unió (WEU) EU-ba történő beolvasz2000. tavasz-nyár 67
