Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Kiss J. László: A nemzetállamtól az integrált nemzetállamig-az integráció és a nemzeti érdekek viszonya
A nemzetállamtól az integrált nemzetállamig kontinuumnak az ellentétes végpontjai. Ennek megfelelően az egyes tagállamok politikái történelmileg az integráció s a nemzetállam közötti tartományon belül helyezhetőek el. Az integráció második világháború utáni története számos példát szolgáltat a „túlzottan integrációs" és a „túlzottan nemzeti" EU-politikák gyakorlatára, nem kevésbé arra a tényre, hogy éppen az integráció vált a nemzetállami gondolkodás és magatartás élesztőjévé. Bármilyen nagy volt csalódottság a második világháború után a nemzetállamban, bármennyire a nemzetállam „végéről", az „Európai Egyesült Államok" megteremtésének a szükségességéről beszéltek, az integrációs folyamat mégsem szüntette meg a nemzetállamot, hanem az integráció kereteiben kibontakozott jólét és stabilitás inkább hozzájárult a nemzetállam legitimációjához . Nem volt kétséges, hogy a nagy világégés után a legnagyobb kiábrándultság tárgya az a nemzetállam volt, amely a XIX. században a modernizáció optimális és legitim politikai és gazdasági szervezetének minősült. Az illúziók elvesztése nemcsak a nemzetállam gyakorlati megvalósíthatóságának, pontosabban a politikai és etnikai határok meghatározásának a nehézségeivel függtek össze, hanem azzal a tapasztalattal, hogy a nemzetállam milyen könnyen degenerálódhatott az emancipáció és a modernizáció eszközéből a kizárólagosság eszközévé. A nemzetállam csődjére adott kulturális válasz a politikai identitás olyan alapjának a megtalálása volt, amely a határok nélküli, a nemzetállamok előtti, „prenacionális Pán-Európa" értékeire nyúlt vissza. A nemzetállam fiaskójára adott funkcionális-gazdasági válasz az amerikai Marshall-terv által elindított liberalizálás, s ezzel a piaci mechanizmusok és a valutakonvertibilitás kialakítása volt. A gazdasági integráció bármennyire szükségszerű is volt, nem lehetett önmagában vett cél, hanem magában foglalta az „Európai Egyesült Államok" politikai céljának a megvalósítását is. Az „új Európa" kialakításában ugyanakkor nem csupán a totalitárius, legyőzött múlt, hanem az akkori totalitárius jelen, nevezetesen az egykori szövetséges, a Szovjetunió fenyegetése játszott meghatározott szerepet. Az Egyesült Államok a nyugat-európai egyesülési folyamat belső feltételeinek a megteremtéséhez járult hozzá, míg a szovjet expanzió fenyegetése az integrációs folyamat külső „föderáló" szervező elvének bizonyult. Nyugat-Európa külső, Szovjetunió általi sebezhetősége az atlanti központú biztonsági struktúra, míg a nyugati fél-Európa „belső sebezhetőségének" megszüntetése az európai integrációhoz vezető francia-német stratégiai együttműködés kialakulásához vezetett. Mindazonáltal az 1945 után újrafelfedezett, „határok nélküli Európa" eszméje csupán Nyugat-Európa eszméje volt, s az integráció intézményei a Karoling kis-Európában vertek gyökeret. Az integrációs folyamat keretében a háború utáni gazdasági növekedés, a jólét és a politikai stabilitás megszilárdulása nagymértében segítette a nyugat-európai nemzetállamok iránti lojalitás helyreállítását. Sőt a nyugat-európai integrációs intézmények fejlődése és társadalmi elfogadása nem kis mértékben azzal magyarázható, hogy a nemzetállam iránti lojalitás kérdése nem került le a napirendről. 2000. tavasz-nyár ■61
