Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Kiss J. László: A nemzetállamtól az integrált nemzetállamig-az integráció és a nemzeti érdekek viszonya
Kiss J. László A nyugat-európai integrációs folyamat tehát nem pótolta, hanem éppenséggel rehabilitálta a nemzetállamot. Olyan kisebb országok, mint a Benelux monarchiák az integráció nélkül aligha tehettek volna szert a biztonságos nemzetállami létezésre. Francia- országnak és Nagy- Britanniának az integrációs segített nem csupán a második világháború utáni gazdasági újjáépítésben, hanem abban is, hogy minél kevesebb konfliktus nélkül képesek legyenek megválni a gyarmati múlt „birodalmi" terheitől és nemzetállamként újra megerősíthessék nemzetközi szerepüket. Spanyolország, Portugália és Görögország számára az európai integráció döntő szerepet játszott a diktatúrából a demokráciába való átmenet elősegítésében, nem kevésbé a nemzeti érdekeket szolgáló társadalmi és gazdasági modernizáció felgyorsításában. Az NSZK számára a nyugateurópai integrációs folyamat nyitott utat a nemzetállami perspektívák irányában: egyfelől hozzájárult a szuverenitási jogok részleges visszaszerzéséhez, másfelől a nemzet- állami egység, a német történelem első, nemzetközileg is elfogadott nemzetállamának a kialakulásához. Nyilvánvaló, hogy ahol a nemzetállam csődje a legnagyobb volt, ott teremtődtek meg leginkább a feltételek a fenntartások nélküli „szupranacionális Európa" politikai programjának felkarolására és társadalmi elfogadására. A cél megvalósításának az eszköze az Európai Gazdasági Közösség volt, amely a tagállamok jólétének a növelésére a belső piac kibontakozásához vezető megnagyobbodott gazdasági térséget teremtett. A politikai objektum szerepéből felemelkedő „rajnai részállam" lehetett a „legeurópaibb", hisz az integráció más alapító tagállamaival szemben Bonn számára az integráció jelentette a par excellence politizálás lehetőségének normatív keretét, a részleges szuverenitási jogok visszaszerzésének az eszközét, végső soron Németország alapvető történelmi problémájának megoldását, nevezetesen Európával való kompatibilitásának a helyreállítását. Ilyen módon mind az NSZK, mint a nyugat-európai tagállamok számára az integráció a német hatalom korlátozásának, azonban egyidejűleg az NSZK-ra mért politikai és diplomáciai korlátozások kompenzálásának is az eszköze volt. Ha a második világháború a nyugat-európai országoknak a nemzetállam és az integráció, a nemzeti és közösségi politika-területeket között elfoglalt helyét vizsgáljuk, úgy nyilvánvaló, hogy a Szövetségi Köztársaság mint megosztott „fél-nemzet" a „leginteg- ráltabb" politikát folytathatta illetve az ilyen jellegű politika legfőbb támasza lehetett: az európai integráció, az „európai póthaza" az államraison szintjére emelkedett, míg a a két német állam egyesülésének a célja mint „nemzeti érdek" elveszítette operatív jelentőségét, illetve annak kontinuitása az egyetlen német állampolgárság és a „belnémet kereskedelem" intézményében élt tovább. Ezzel egyidejűleg arra is fény derült, hogy a német Európa-politikától eltérően a többi tagállam sokkal „nemzetibb" integrációs politikát folytathatott. Az Európai Védelmi Közösség kudarca 1954-ben, majd egy évtizeddel később az EGK Tanácsában a francia „üres szék" politikája jól érzékeltette, hogy más tagállamok integrációs politikájában határozott korlátok vannak. A második világhá62 Külpolitika
