Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 3-4. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA - Larrabee, Stephen: A koszovói válság és a közép-európai NATO-tagországok
A koszovói válság és a közép-európai NATO-tagországok Cseh Köztársaság A csehek reakciója tétova és ambivalens volt. Václav Havel köztársasági elnök egyike volt azon kevés cseh állampolgárnak, akik határozottan és kétségek nélkül támogatták a légicsapás-sorozatot. Álláspontjának védelmében Havel arra hivatkozott, hogy a Koszovó elleni hadjáratban való részvétel az ország szövetségesi hitelességének és megbízhatóságának talpköve.2 A cseh kormány álláspontja már nem volt ennyire egyértelmű. Kezdetben úgy tűnt: a kormány elhatárolja magát a NATO-hadműveletektől, azzal érvelve, hogy a légitámadások megkezdését elrendelő döntést akkor hozták meg, amikor Csehország még nem volt a szervezet tagja.3 Ráadásul 1999. augusztus 26-i beszédében Milos Zeman miniszterelnök ellentmondást nem tűrő hangon kizárta annak a lehetőségét, hogy Csehország részt vehetne az esetleges szárazföldi hadműveletekben. Ezt a kijelentését Havel elnök később erősen elítélte. Az 1999. augusztus 10-11-i országos pártkongresszuson pedig a kormányzó szociáldemokrata párt tagságának több mint a fele aláírta azt a levelet, amelyet a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak címeztek. Ebben elítélték a NATO-hadműveleteket, és azonnali tűzszünetet követeltek. Noha Jan Káván külügyminiszter a kormány nevében elhatárolta magát a levéltől, az mégis rontott a párt összképén, és azt a benyomást erősítette, hogy a cseh kormány távolról sem lelkesedik a NATO hadműveletei iránt. Ezt a hatást elmélyítette az a fölöttébb kritikus álláspont is, amelyet a volt miniszterelnök, Václav Klaus, az inkább jobboldali mint centrista Polgári Demokrata Párt (ODS) elnöke és az alsóház szóvivője foglalt el a kérdésben. Klaus azt állította, hogy a NATO közvetlenül felelős a Koszovóban zajló etnikai tisztogatásokért. A bombázások hasonlóan gyenge támogatottságra találtak a cseh lakosság körében is. A különböző közvélemény-kutatások tanúsága szerint az állampolgárok több mint 50%-a ellenezte a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elleni NATO-támadásokat. A bombázások következtében a NATO-tagság lakossági támogatottsága is visszaesett 7%-kal.4 A fentiekben vázolt tényezők együttesen azt a benyomást keltették, hogy a NATO- hadműveletek csehországi támogatottsága kétes és meglehetősen gyönge. Végső soron ugyanakkor a cseh kormány több szempontból is jelentősen hozzájárult a koszovói válság rendezéséhez:- felajánlották egy hadikórház felszerelését és polgári szállítóeszközök használatát a koszovói akció számára;- támogatták a NATO-bombázások második hullámát s az Apache helikopterek esetleges bevetését;- engedélyezték, hogy a NATO használja légterüket, vasútjaikat és repülőtereiket;- törvényben hagyták jóvá a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal szembeni szankciókat. Annak, hogy Csehország viszonylag visszafogottan és nem épp egyértelműen viselkedett a kérdésben, számos oka van. Először is a kormányzó szociáldemokrata párt 2000. ősz-tél 59
