Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése
Csaba László pont fordítva működik (ezt a 32 Mrd dolláros kereskedelmi többlet 1999-ben önmagában már jelzi). A túlzott várakozásokkal az „óriás keleti piacnak" indult befektető gyakran felsült, átverték és ezt az élményét osztja meg társaival. A beruházási klíma és a tényezőkombináció feltételeinek javulására nem lehet számítani (1999-2000-ben a még Maszljukov indította állami beruházások élénkültek). Ekkor a tőkemenekítés marad az ésszerű stratégia. Mivel az orosz kormány - bármit is hirdet - elvesztette ellenőrzését a különféle források felett (különösen ami a készpénzt és a valutabevételt illeti), kormányzat gerjesztette beruházási programokra nem marad eszköz. A kelet-ázsiai növekedési csoda feltételei bizonyíthatóan (Benczes, 2000) pontról pontra ellenkezőek az orosz adottságokkal, a kormányzat szerepértelmezésétől a pénzügyi források és intézmények működési módjáig bezárólag. Ha a bevételek növelése (vagy a behajtási ráta) csak elhatározás kérdése lenne, akkor bizonyára már több évvel ezelőtt megvalósították volna. A fejlesztő állam többek által (például Szilágyi, 1999) előre jelzett térnyerése azt jelentené, hogy az orosz központi hatalom Münchausen báróként saját hajánál fogva emelkedik ki a mocsárból. Valószínűleg nem elég megfordítani a gajdari recepteket. Valójában nincs okunk feltételezni, hogy puszta akaratnyilvánítás útján az orosz állam több jövedelmet gyűjthetne be, és ebből a piacnál távlatosabb fejlesztésekbe foghatna. A fő baj az, hogy az orosz piac kudarca az orosz állam kudarcának közvetlen következménye. Nincs mód arra, hogy az orosz közhatalom utolérhetné és visszafordíthatná az önkényessége és tehetetlensége elől menekülő tőkét. így pedig se a fizikai, se az emberi tőkeképződés nem alapoz meg hosszabb távú fejlődést. A korábban idézett evolúciós javaslat (Rossziszkaja, 1999) erőssége, hogy adottnak veszi a gyenge államot. Fokozatos intézményépítést és pártatlan döntőbíráskodási fórumok kiépítését szorgalmazza - e tekintetben a gond az, hogy a szereplők járadékvadász játszmákba merültek, és már nem is hihető, hogy lehet olyan játékvezető, aki maga nem tagja egyik csapatnak sem. Az is kétségesnek tűnik, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus párhuzamos oroszországi bukását hirdető érdekképviseletek önszerveződéssel új vezető erővé (elitté) tudnának válni spontán fejlődés útján (Russland, 1999). Arkhimédészi pont híján nem tudnak beindulni az önerősítő kedvező folyamatok, bár biztos, hogy ez lenne a külvilág és az orosz honpolgárok érdeke is. Kissé cinikus érvelésnek hat az (Fischer, 1999), hogy a tőke majd „magától" visszatér, „csak" kedvező feltételeket kell neki teremteni. A baj az, hogy az ördögi körök megtörésének mechanizmusa nem is várható olyan elnöktől, aki épp programtalanságával tudta újra összehozni az 1996-os győztes koalíciót. 8. Az eddigiekből is belátható, hogy az orosz átalakulást a saját nemzeti egyediséghez illeszkedő megoldások keresése jellemzi majd a jövőben is. E fejlődésnek eszmetörténeti vonatkozásai vannak, ami az orosz önértelmezéshez kötődik. Mivel Oroszország se a nyugat-európai, se a kelet-ázsiai fejlődési útba nem illik, ez érthető is. 148 Külpolitika
