Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 3. szám - AZ UNIÓ FELÉ - Horváth Gyula: Regionalizmus és decentralizáció Európában
Regionalizmus és decentralizáció Európában mikrotérségekre kiterjedő áru- és munkaerőcserében nyilvánultak meg. A nyugat-európai értelemben vett, decentralizált, önálló regionális döntési kompetenciába tartozó kooperációk az akkor érvényes államirányítási rend miatt nem alakulhattak ki. A kilencvenes évtized elején több interregionális, multilaterális együttműködés szervezése kezdődött. A Sziléziai (cseh, német és lengyel), valamint a Kárpátok- (magyar, szlovák, lengyel, ukrán) eurorégió szerveződésének kezdeti lépesei máris azt bizonyították, hogy az együttműködés Kelet-Közép-Európában a régió politikai, gazdasági, etnikai sajátosságai és a történelmi előzmények miatt az interregionális kooperációk esélyei kedvezőtlenebbek, mint Európa más térségeiben, számtalan akadályt kell felszámolni. A korlátozó tényezők az országok közötti konfliktusokból, a centrumperiféria ellentételekből és a területi közigazgatás gyengeségéből, a központi államhatalom paternalista irányítási gyakorlatából fakadnak. Esetenként az a benyomás keletkezett politikai körökben, hogy az intézményes együttműködések révén évtizedekkel ezelőtti hatalmi érdekszövetségek szerveződnek újjá. Csehország a német érdekbefolyás erősödésétől fél, a lengyel nacionalista politikusok a nyugati régiók együttműködésében a porosz, a déli vajdasági kapcsolatokban pedig az osztrákmagyar erőterek újbóli érvényesülését vélték felfedezni, és a parlamentben éles kirohanásokkal keltek az egységes Lengyelország védelmére. A román kormány pedig minden eszközzel igyekezett akadályokat gördíteni az észak-erdélyi megyék interregionális együttműködésekben való részvétele elé. A szerkezeti átalakulás egyértelmű vesztesei a munkásosztály korábban erősen preferált fellegvárai lettek. A kitermelő-, nehéz- és könnyűipari központok és agglomerációik a depresszió tipikus jegyeit mutatják: magas a munkanélküliség, a csődbe jutott vállalatok aránya, nehéz a munkaerő szakképzettségét konvertálni, gyenge a vállalkozói szellem, a progresszív munkaerő elvándorol, a környezet erősen károsodott. Lengyelországban a legnagyobb transzformációs veszély Felső-Sziléziát fenyegeti. A szénbányászat, a nehéz- és vegyipar súlyos válságba került. A négymilliós térség aktív keresőinek közel fele, 800 ezer fő dolgozik a depresszió sújtotta ágazatokban. Méreteiben kisebb, de hasonló következményekkel járó problémákkal küszködik az északi morva és a nyugati cseh régió Csehországban, Plovdiv, Várna és Rusze térsége Bulgáriában, a román Vajdahunyad és Braila, a szlovák Kassa és környékük, a borsodi és a nógrádi iparvidék Magyarországon. Ma még nem lehet egyértelműen megrajzolni a nagyipari központok jövőjét. Vannak olyan térségek (pl. Felső-Szilézia katowicei vajdasága), amelyek könnyen adaptálták a piacgazdaság új elemeit, a hanyatló ágazatok termeléskiesését privatizáció és külföldi tőkebevonás révén részben pótolni tudták, viszonylag kedvező a demográfiai szerkezetük, jó az infrastruktúrájuk, kiépült kutatási-fejlesztési hálózatuk van. A monokultúrás vállalatvárosok jövője azonban teljesen bizonytalan, sorsuk megpecsételődni látszik. Az átalakulás a korábban elmaradott térségek helyzetét még kilátástalanabbá tette. A rurális területek mezőgazdasági vállalatai szétzilálódtak, a keleti piacokra termelő élelmi1998. ősz 17
