Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 3. szám - AZ UNIÓ FELÉ - Horváth Gyula: Regionalizmus és decentralizáció Európában
Regionalizmus és decentralizáció Európában pontjai az új fejlesztési politika kedvezményezettjei maradtak, a két világháború között egyetlen város sem tudott gazdasági értelemben túlhatalomra szert tenni. Az új fővárosokon kívül Lengyelországban Lublin, Poznan, Wroclaw, Katowice, Krakkó, Romániában Iasi, Temesvár és Kolozsvár, Csehszlovákiában Bmo és Pozsony, Jugoszláviában Ljubljana, Zágráb és Szarajevó voltak a területi fejlődés főbb csomópontjai, Magyarországon viszont a főváros kétharmados ipari pozíciója nem mérséklődött. Az Orosz Birodalom és utóda tervezési alapcéljai csupán abban különböztek a keleteurópai nemzetállamok törekvéseitől, hogy az újonnan meghódított területek gazdasági hasznosítását egyértelműen a központi hatalom stabilitásának rendelték alá. Szibéria, majd a Szovjetunióhoz került fejletlen köztársaságok természeti erőforrásai az ország magterületeinek expanzív fejlesztését, védelmi képességének erősítését szolgálták. A kommunista korszak új regionális társadalompolitikai programjai sem jelentettek többet, mint hogy a nagyhatalmi célokat a helyi proletariátus létszámának növelésével valósítsák meg. A nyugateurópai polgári demokráciák által egy ideig túlértékelt szovjet tervgazdaság építette ki éppen az előbbi célkitűzések megvalósítására az ágazati irányítás szervezeti kereteit. Az ágazati versus területi érdekellentétek kialakulásának csírái tehát a 30-as évek Szovjetuniójában jelentek meg, majd a központi államhatalom átalakítását követően a regionális politika Európa szinte valamennyi országában hosszú ideig az ágazati irányítás béklyójában vergődött. Az 1940-es évek végén Európa e perifériája túlnyomóan falusias jellegű volt. A falusi népesség aránya Bulgáriában és Jugoszláviában 80 százalék, Lengyelországban és Romániában 70 százalék, Magyarországon 60 százalék, Csehszlovákiában 50 százalék volt. Ebben a falusi térségben az urbanizáció nem a fejlődő országok modelljét követte, hanem a nyugat-európai városfejlődés egy korábbi szakaszának sajátosságait ismételte meg: általánosságban az 50100 ezer lakos közötti városok száma gyarapodott a leggyorsabban, a második világháború előtti nagyvárosi hálózat szinte változatlan maradt. Az urbanizáció e korszakának azonban voltak az államhatalom jellegéből fakadó sajátosságai is (Enyedi, 1990,1992). Egyrészt tovább mélyült a városok és a falvak közti szakadék, az infrastruktúra ideológiai megfontolásokból való háttérbe szorítása (ami nem kedvezett a városoknak sem), és az állami újraelosztási politika a falvakat hátrányosan érintette. Másrészt az államszocialista rendszer bukását is kiváltó technikai elmaradottság és szervezeti rugalmatlanság újratermelte a régió urbanizációs elmaradottságát. Harmadrészt a településirányítás államosítása nem tudta teljes mértékben a helyi társadalmakat leigázni, országonként eltérő formákban, különösen a nyolcvanas évtizedben a városi helyi elit az urbanisztikai szakértőkkel szövetkezve a városfejlesztésben, nyugat-európai példákat igyekezett követni. Ennek köszönhető, hogy az urbanizációs célok megfogalmazásában az 1970- es évektől már kevésbé volt érezhető Európa kettéosztottsága, noha az eszközökben és a szervezeti formákban még jelentős különbségek voltak. 1998. ősz 13
