Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Borhi László: V. Zubok - K. Plesakov: A Kreml és hidegháború
Könyvekről ben több is, mint a két komponens külön-külön, állítják a szerzők. Ezt ők, elméleti igénnyel „forradalmi-birodalmi paradigmádnak nevezik. Sztálin a világforradalmat nem önmagában való célként fogta fel, hanem inkább hivatkozási alapnak tekintette egy erős Szovjetunió felépítése érdekében, a forradalom terjedésének kisugárzó energiáját arra használta fel, hogy hatalmas birodalmat hozzon létre. Sztálin - a szerzők szerint - sokkal többet áldozott a birodalom építésére, mint cári elődei. Olyan geopolitikai feladatokat akart megoldani, amelyeket a cárok gyengeségük vagy alkalmatlanságuk miatt képtelenek voltak megvalósítani. Az egyik ilyen feladat a Boszporusz és a Dardanellák megszerzése volt, a másik a hagyományos orosz érdekeltségek visszaszerzése Kínában. 1940 novemberében Sztálin és Molotov ahhoz a feltételhez kötötte a Szovjetunió csatlakozását a Németország, Olaszország és Japán által aláírt háromhatalmi egyezményhez, ha Bulgária, a törökországi szorosok, Eszak-Kína, valamint a Perzsa-öböl és az Arab-tenger szovjet fennhatóság alá kerülnek. Bár Molotov felhatalmazást kapott arra, hogy belátása szerint szerződést kössön Hitlerrel, a szovjet külügyminiszter Ribbentrop tervezett moszkvai látogatásának idejére halasztotta azt. Sztálin nem fogadta el Hitler javaslatát, hogy Törökország felett közös német-szovjet protektorátus létesüljön. Ennek ellenére csúcstalálkozót javasolt a Führemek, és több egyezménytervezetet is kidolgozott, amelyekre Berlin sosem válaszolt. A szorosok kérdését Moszkva a háború alatt többször is felvetette. Jaltában Roosevelt és Churchill egyetértett abban, hogy a vonatkozó montreux-i konvenciót a Szovjetunió javára módosítani kell. Ám Sztálin a tárgyalásos megoldás helyett ultimátumban követelte Ankarától egy kikötő bérbeadását a szorosokban, illetve a szovjet határ közelében fekvő Kars és Ardagan területek átadását. 1945 decemberében Truman arra a következtetésre jutott, hogy Moszkva Törökország megtámadására készül, s ennek is szerepe volt abban, hogy az amerikai elnök elfogadta a feltartóztatás doktrínáját. Amikor 1946 augusztusában Ankara újabb szovjet ultimátumot kapott, Washingtonban háborús hangulat keletkezett, és a Truman-kormány felkészült a Szovjetunió elleni nukleáris megtorlásra. Sztálin tudomást szerzett az előkészületekről, és meghátrált. Maga is felismerte, hogy túlfeszítette a húrt, és az orosz szerzők szerint ennek köszönhető, hogy alig reagált az amerikai elnök 1947. márciusi beszédére, melyben bejelentette az úgynevezett Truman-doktrínát. A szerzők szerint Sztálin nem az árukereskedelem kiterjesztése és országa gazdasági gyarapodása miatt vágyott új területekre, meleg tengeri kikötőre, hanem a területek és népek feletti megkérdőjelezhetetlen uralom megszerzése mozgatta. A Szovjetunió nemzetközi tekintélyének alapjául az ország biztonságát tekintette, amelyet globális hatalmi egyensúllyal kívánt elérni. De messzebbre is tekintett: abban bízott, hogy egy napon elsöpri a régi világot a kapitalista államokkal és a polgársággal együtt. Ennek érdekében a versailles-i rendszer szétzúzására bátorította Hitlert. Sztálint személyiségvonásai egymással ellentétes irányba befolyásolták: idegengyűlölete, gyanakvása arra indította, hogy a sajátjához hasonló célokat tulajdonítson a nyugati hatalmaknak: ugyanakkor a nyugati világ vezetőihez fordult megértésért és támogatásért, amit Roosevelttől és Churchilltől látszólag meg is kapott. 222 Külpolitika
