Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Borhi László: V. Zubok - K. Plesakov: A Kreml és hidegháború
Könyvekről Mindez lélektanilag a nagyhatalmi együttműködés háború utáni folytatására ösztönözte. A háború után kész volt félretenni az ideológiát, hogy megtarthassa területi szerzeményeit, és elkerüljön egy új háborút. Biztos volt benne, hogy a kapitalista riválisok elkerülhetetlennek hitt összeütközése lehetővé teszi majd számára a geopolitikai manőverezést - az együttműködés keretein belül. 1946-tól kezdve azonban már a Szovjetunió biztonsága uni- laterális megteremtésére helyezte a hangsúlyt. A szovjet vezetés visszatért a biztonságpolitika régi elvéhez: minél nagyobb a terület, annál nagyobb a biztonság. Bár Sztálin még mindig nem akart konfrontálódni a Nyugattal, de nem tudta, miként kerülje el azt. Nézeteit Roosevelt halála és az amerikai atombomba bevetése változtatta meg: Roosevelt volt az egyetlen nyugati államférfi, akiben bízott, a Japán elleni atomtámadás pedig azt jelentette számára, hogy a partneri kapcsolatnak nincs jövője, és az erőegyensúly megbomlott. Sztálin birodalma sebezhetővé vált az atombombával felszerelt amerikai légierő számára. A szovjet vezetés Hirosimát atomzsarolásnak tekintette. 1945 augusztusában Sztálin teljhatalmat adott Berijának, hogy a Szovjetuniót atomhatalommá tegye. Sztálin német politikája is biztonságpolitikai megfontolásokon nyugodott, noha kudarchoz vezetett. Egységes Németországot akart, oly módon, hogy megőrzi a hegemóniát a szovjet zónában, aláássa az angol-amerikai befolyást a nyugati övezetben, majd megteremti az egységes „baráti" Németországot. Attól tartott, hogy a megosztott Németország a német militarizmus feléledéséhez vezet. A Marshall-tervet egyebek mellett a német katonai-ipari potenciál feltámasztására irányuló amerikai elképzelésnek tekintette, amely a Szovjetunió ellen irányul. A nyugati zónák egyesítése arra indította Sztálint, hogy megszabaduljon a nyugati szövetségesektől Berlinben, majd alkut kössön velük Németországról. A berlini blokád 1948M9-ben ezt a célt szolgálta. Ugyanakkor Sztálin nem akart háborút Berlin miatt, és elfogadta a vereséget: állandó, de facto nyugati jogokat Berlinben és a város megosztását. A blokád következtében Nyugat-Európa az USA-hoz fordult védelemért, melynek következményeként megalakult a NATO. Addigra a kelet-nyugati együttműködés lehetősége megszűnt, a szovjet pártvezetés úgy értékelte, hogy az Egyesült Államok a Szovjetunió elleni háborúra törekszik. Pleshakov és Zubok szerint Sztálin végső szakítását Jaltával a Mao Ce-tunggal történt megegyezése jelentette. A szovjet-kínai viszonyra már a kezdettől fogva rányomta a bélyegét, hogy Sztálin egyoldalú biztonsági garanciákat követelt és vezető szerepre tartott igényt a kommunista mozgalomban. Feltételezte, hogy amennyiben kiemelt szerepet biztosít Kínának a Távol-Keleten, úgy Mao Ce-tung elismeri a kommunista mozgalomban a Szovjetunió vezető szerepét. Ezzel szemben Mao a Sztálinnal folytatott tárgyalásai során 1949 decemberében érzékeltette, hogy nem adja fel a világforradalom ügyét, de fontosnak tartja Kína hagyományos nemzeti érdekeit is. Sztálin több olyan pontot erőszakolt a kínaiakra a kétoldalú szerződésben, amely Moszkva számára egyoldalú előnyöket biztosított. 1998. nyár 123
