Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Jordán Gyula: Mao Ce-tung moszkvai tárgyalásai, 1949. december-1950. január
Diplomáciatörténet lönbségek hangsúlyozásával már ekkor ne próbálták volna szembeállítani őket.) Jó példája ennek az amerikai „ki vesztette el Kínát?" vizsgálódás keretében kiadott Fehér könyv (United States relations with China. With special reference to the period 1944-1949. Washington, 1949), amely a szovjet támogatásban jelölte meg a kommunista győzelem egyik fontos tényezőjét. A hatvanas években, amikor a kínai-szovjet nézeteltérés a felszínre tört, a téma tárgyalásában fordulat következett be, a szovjet segítség leértékelődött, előtérbe kerültek a Mao és Sztálin közötti feszültség problémái, hangsúlyt kaptak azok a vélemények, hogy Sztálin beavatkozott a kínai forradalom menetébe, „nem bízott a kommunisták győzelmében", hogy egyfajta „keleti Titót gyanított Maóban stb. A szélsőségekben mozgó megítélést - a politikai szándékok mellett - alapvetően két dolog tette lehetővé. Egyrészt a Szovjetunió és Sztálin Kínával kapcsolatos döntései, állásfoglalásai igen összetettek voltak, sokféle tényező mérlegelése alapján születtek. így például a Japán elleni háború körülményeit, a Kínán belüli erőviszonyokat és természetesen a saját érdekeit mérlegelve jutott arra a döntésére, hogy 1945. augusztus 14-én barátsági és szövetségi szerződést írjon alá a kuomintangista Kínával. A szerződéshez négy egyezmény csatlakozott Port Artur és Dalnyij kikötőkre, a kelet-kínai és dél-mandzsúriai vasútra vonatkozóan, illetve Eszakkelet-Kínában a Japán elleni hadműveletek során a szovjet főparancsnokság hatásköréről, a katonai együttműködésről. A kínai kommunisták - bár ennek csak jóval később adtak hangot - sérelmezték ezt a szerződést, és egy újnak megkötését szorgalmazták. Ismeretes ugyanakkor, hogy a szovjet hadsereg a japánoktól szerzett hadizsákmányt átadta a kínai kommunista hadseregnek (ezeken túl szovjet és csehszlovák hadfelszerelést is szállított részükre), hozzájárulva így a KKP ütőképesebb hadseregének megteremtéséhez. Emellett számos más módon is segítette a mandzsúriai forradalmi bázis kiépítését. Az viszont a kínai kommunistákat is megdöbbentette, hogy a szovjet csapatok az 1946 májusáig elhúzódó kivonulásukat a japánok által Mandzsúriában hátrahagyott ipari és hadiipari berendezések elszállítására használták fel.2 Az is értetlenséget keltett, hogy a Kuomintang-kormány mellé rendelt szovjet követség 1949 januárjában - egyedüliként az összes követség közül, beleértve az Egyesült Államokét is - engedett a felszólításnak, és a kormányt követve Nankingból Kantonba költözött. A Szovjetunió az általános diplomáciai gyakorlatra hivatkozott (a követségnek a kormány tartózkodási helyén kell lennie), a lépés mégis a Csang Kaj-sek melletti demonstratív kiállásnak tűnt, holott ők is tisztában voltak a Kuomintang elkerülhetetlen vereségével, és a kommunistákat támogatták. A másik tényező, ami a rendkívül eltérő interpretációkat lehetővé tette, az információ- hiány volt. Szerencsére a helyzet ebben gyökeresen megváltozott, mennyiségileg és minőségileg is lényeges, új anyagok váltak hozzáférhetővé, elsősorban az orosz levéltárak megnyitásával. Az utóbbi években közzétett anyagokból vált ismeretessé például, hogy Mao már 1947 eleje óta többször sürgette, hogy a Szovjetunióba utazhasson tárgyalni a kínai-szovjet kapcsolatokról, de Sztálin a kérést különböző ürügyekkel folyton elhárította, a látogatást 98 Külpolitika
