Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - ÚTKÖZBEN - Horváth Gábor: Egység és megosztottság: az euroatlanti kapcsolatokról a Marshall-terv 50. évfordulóján
Egység és megosztottság: a Mnrshnll-terv 50. évfordulóján a brit és szovjet hatalmi erő volt hivatott biztosítani, s egy esetleges német újjáéledést minden eszközzel meg kellett akadályozni. Az amerikai kormányzat számos szakértője - akik már ekkor felismerték a szovjet törekvések valódi céljait - a ver- sailles-i béke következményeire hivatkozva elkerülendőnek tartották Németország ismételt megbüntetését. Figyelmeztettek, hogy ez egyrészt a német revansista törekvések újjáéledéséhez vezethet, másrészt megfosztotta volna az Egyesült Államokat attól, hogy a szovjet terjeszkedési törekvésekkel szemben szükség esetén a német gazdasági és katonai kapacitásokra is támaszkodhasson. Egy szigorú béke egy esetleges új német-szovjet szövetség kialakítására adott volna okot, aminek veszélyeire az 1941. évi Molotov-Ribbentrop-paktum példája figyelmeztetett. Roosevelt azonban, s egy ideig Truman elnök is bízott abban, hogy megfelelő együttműködést lehet kialakítani Sztálinnal, aki „nem rossz ember", csak „a Politikai Bizottság túsza". Az érdemi változást az - addig Németország politikai és gazdasági megbüntetését célzó - amerikai politikában 1946-ban annak a felismerése hozta meg, hogy a Szovjetunió eltökélten folytatja saját kelet-európai érdekszférájának megerősítését. Ezzel egy időben az is világossá vált, hogy Európának a háborús pusztítások utáni gazdasági talpra állítása nem lehetséges az egyik hagyományosan fontos ipari és mezőgazdasági ország, Németország részvétele nélkül. Ezt a németországi szovjet megszállási zóna ipari és mezőgazdasági kizsákmányolása, illetve a Szovjetunió számára a három nyugati zónából kártérítésként nyújtott ipari létesítmények leszerelése és elszállítása gazdasági és politikai szempontból egyre inkább alátámasztotta. Az európai stratégiai helyzet alakulásának amerikai értékelésében és az ehhez alkalmazkodó, fokozatosan körvonalazódó Európa-politika megfogalmazásában a fenti összetevők mellett az a tény is meghatározó szerepet játszott, hogy Németország katonai vereségével a Közép- és Kelet-Európábán kialakult katonai és politikai vákuum betöltésére a Szovjetunión kívül más nagyhatalom nem volt képes. Az Egyesült Királyság a háborús erőfeszítésektől kimerültén nem rendelkezett az ehhez szükséges katonai és gazdasági erőforrásokkal. Az Egyesült Államok kormányzati vezetői pedig nem jutottak egyetértésre abban, hogy az Egyesült Államok közvetlenül tegyen-e kísérletet a közép-európai hatalmi űr betöltésére, vagy az európai erőegyensúly helyreállításával közvetett módon törekedjék az állandósuló szovjet pozíciók korlátok között tartására. A Vörös Hadsereg gyors keleti előretörése és az angol-amerikai csapatok lassú előrehaladása a nyugati fronton komoly stratégiai hátrányt jelentett. Amerika európai hadereje nem volt megfelelő a szovjet katonai túlsúllyal szembeni közvetlen fellépéshez, ezt tanúsította Berlin és Prága elfoglalásának átengedése is. Számos amerikai kormányzati szakértő az európai érdekszférák elhatárolásában látta a további szovjet előretörés megakadályozásának egyetlen lehetőségét. 1945 végén a Truman-kormányzat európai politikájának megfogalmazásában azonban még 1997. tavasz 79
