Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Rostoványi Zsolt: Civilizációk háborúja? Huntington és Bassam Tibi felfogásáról
Rostoványi Zsolt Tibi a Nyugat-nem Nyugat szembenállás fő okát abban látja, hogy a XX. század végére olyan világrend alakult ki, amely a világ nyugati-európai meghódításán alapult, s amelyet a nyugati civilizáció hozott létre. E világrenddel szemben állnak össze a helyi kultúrák civilizációkká (123. o.). Ez a szembenállás ugyanakkor a modem-premodem közötti szembenállást is megtestesíti, mivel a nem nyugati, a Nyugattal szemben civilizációkká összeálló lokális kultúrák premodem jellegűek. „A civilizációs konfliktus nem csupán a nyugati hegemónia elleni lázadás, hanem egyúttal a modem és a premodem közötti konfliktus is" (103. o.). Huntington a fenti okfejtésével válaszolni is kíván az őt ért korábbi kritikákra, miszerint a konfliktusokban, illetve egyáltalán: a globális folyamatokban a hatalmi szempontok és érdekek a meghatározók, ezek pedig függetlenek a civilizációktól. Huntington szoros kapcsolatot lát a kettő között. „A kultúra csaknem mindig követi a hatalmat", és „a civilizációk megoszlása a világban a hatalom megoszlását tükrözi" - állítja (91. o.). A világtörténelemben a civilizációk virágzása rendszerint egyidejűleg ment végbe hatalmi expanziójukkal. Nem igazán sikerül azonban okfejtését meggyőzően alátámasztania. Azt írja ugyanis, hogy a konfliktusok forrásai (eleve csak a különböző civilizációkhoz tartozó államok, illetve csoportok közötti konfliktusokról beszél) továbbra is ugyanazok, mint korábban: „emberek, területek, erőforrások ellenőrzése, a relatív hatalom megszerzése", vagyis „a saját értékek, kultúra és intézmények egy másik csoportra kényszerítése". Semmivel sem támasztja ugyanakkor alá a kettő közötti közvetlen kapcsolatot, hogy például a területek vagy erőforrások feletti kontroll megszerzése vajon hogyan kapcsolódik közvetlenül össze a saját kultúra másikra kényszerítésének szándékával. Helytálló az a megállapítása, hogy a kulturális konfliktusok kibékíthetetlenebbek, mint a más jellegű konfliktusok. „Az anyagi érdekek terén fennálló különbségek megtárgyalhatok és gyakran kompromisszumokkal rendezhetők, a kulturális konfliktusok nem" (130. o.). (Vö. Francis Fukuyama: „a pénzzel ellentétben, amelyet egyszerűen el lehet osztani, a méltóság természeténél fogva nem tűri a kompromisszumot" [A történelem vége és az utolsó ember, 305. o.].) Ez azonban egyáltalán nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy más - adott esetben civilizációkon belüli - konfliktusok ne léteznének, mégpedig gyakran legalább olyan súlyosak, mint a civilizációk vagy kultúrák közöttiek. A nemzetközi kapcsolatok elméletének realista irányzata a hatalmi egyensúly - mégpedig az államok közötti hatalmi egyensúly - kérdését állítja vizsgálódásai fókuszába. A játszma főszereplői azonban Huntingtonnál nyilvánvalóan nem az államok, hanem a civilizációk. Jóllehet megállapítja, hogy „hatalmi egyensúlyi megfontolások esetenként a civilizációk határain átnyúló szövetségeket is eredményezhetnek" (128. o.), ezek azonban gyengébbek, kevésbé hatékonyak éppúgy, mint a multicivilizációs nemzetközi szervezetek. Látható, hogy Huntington érvrendszere nem minden esetben képez egységes, koherens, logikailag, illetve teoretikusan kellő megalapozottságú rendszert. Megállapításainak zöme külön-külön megállja a helyét, azonban közöttük nincs mindig meg a szerves kapcsolat. Legszembetűnőbb talán a kulturális, illetve a politikai szféra közötti összefüggésrendszer nem 50 Külpolitika
