Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Rostoványi Zsolt: Civilizációk háborúja? Huntington és Bassam Tibi felfogásáról
CMizáciácIíáborúja? elmúlt években az iszlám - nem kis mértékben az erősödő retradicionalizáció, a fundamentalista mozgalmak ismételt felélénkülése következtében - ismét a figyelem homlokterébe került, s az „iszlám fenyegetés" réme újból és újból megjelenik, nem csupán a nyugati tömegtájékoztatási eszközökben, de esetenként vezető politikusok kijelentéseiben is (lásd Willy Claes akkori NATO-főtitkár ismert, 1995 elején tett utalását az iszlámra mint első számú veszélyforrásra). Mind Huntington, mind Tibi jól ismeri fel az iszlám és a Nyugat több évszázados konfliktusának hátterében álló s az iszlám és a kereszténység hasonló természetében rejlő kibékíthetetlen ellentmondást: mindkét vallás univerzalisztikus igénnyel lép fel, s az emberiség egészéhez szólónak tartja magát. Mindkettő sajátos küldetéstudattal rendelkezik, s céljuknak tekintik a nem hívők (avagy „másképpen hívők") „igaz hitre" térítését. Huntington ebből a szempontból a dzsihád és a keresztes háborúk között von párhuzamot (211. o.), Tibi pedig mindezt a mai korra vonatkoztatva azt húzza alá, hogy mindkét, eredendően univerzális igénnyel fellépő civilizáció teljesen hasonló, a békére, a rendre, a törvényességre vonatkozó céljait eltérő tartalommal tölti meg, s eltérő világnézetük, érték- és normarendjük következtében a világrend saját, egymásétól azonban lényegi pontokon különböző vízióját kísérlik meg a gyakorlatban megvalósítani (32-35. o.). Tibi a civilizációk többes számú alakja kapcsán több olyan figyelemre méltó megjegyzést tesz, amelyekkel tulajdonképpen mintegy a Huntingtont ért jogos kritikákra ad választ. Huntington ugyanis könnyedén átsiklik a civilizációkon belüli konfliktusok, fegyveres harcok felett. Lényegében a civilizációk közötti konfliktusokra összpontosít, mégpedig olyan konfliktusokra, amelyek kiváltó okai is civilizációs-kulturális eredetűek, a civilizációs-kulturális különbségekben rejlenek. Legalábbis különbséget kellene azonban tennie a kettő között, vagyis a civilizációk közötti, illetve a civilizációs-kulturális különbségek mint kiváltó tényezők miatti konfliktusok között. Egy kissé mindkettőt túlértékeli, ugyanakkor jórészt figyelmen kívül hagyja egyfelől a civilizációkon belüli, másfelől a nem a civilizációs-kulturális különbségek miatt kirobbant konfliktusokat, s nem igazán foglalkozik az egy közösségen belül az eltérő kulturális értékek miatt kirobbanó konfliktusokkal sem. Tibi szerint a civilizációk elsősorban a világpolitika színterén jelentkező csoportosulások, amelyek az egymással egyébként konfliktusban, akár fegyveres harcban is álló kultúrákat egységes politikai frontba tömöríthetnek valamilyen külső fenyegetettség, külső ellenség jelentkezése esetén. Tévesnek nevezi azt az álláspontot miszerint a civilizációkban egységes kulturális standardok léteznének, még ha a civilizációk lokális kultúrákból állnak is össze. A civilizációk csak olyankor „egységesülnek", amikor valamely olyan külső veszély- forrás (amely természetesen nem kizárólag fegyveres fenyegetettséget jelent, hanem lehet egy nézet, ideológia vagy egyéb is) jelentkezik, amely jelentőségében felülmúlja a civilizáción belüli eltérő „standardokat" vagy érdekeket (157. o.). Ez árnyaltabb megközelítés, mint Huntingtoné, aki azt húzza alá, hogy a civilizációk kulturális és nem politikai entitások (44. o.) - amely kijelentés ellentétben áll könyve általános megközelítésével -, s a civilizációkat 1997. tél 43
