Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: A nemzetközi rendszer modernizációja: a nemzetközi rend és biztonság változásai
A nemzáközi rendszer modernizációja függ össze. A hagyományosan uralkodó államnak a nemzetközi rendszer fenntartásához szükséges költségei pénzügyi hatalmához képest jelentős mértékben növekedhetnek, míg a felemelkedő állam költségei a nemzetközi rendszer megváltoztatásával csökkenhetnek. A hegemónia költségeinek a csökkentésére és az egyensúly helyreállítására adott válaszok a történelmi példák tapasztalata szerint ugyan pótlólagos adókkal, a létező erőforrások hatékonyabb kihasználásával, a politikai és gazdasági intézmények „megfiatalításával" és innovációkkal megvalósíthatóak, ám azok hiányában vagy azok kudarca esetén a hanyatló hatalomnak nem maradhat más választása, mint egy megelőző háború indítása, nem is annyira nyereségének maximalizálására, mint inkább veszteségeinek a minimalizálására. Gilpin elméletét jól lehet alkalmazni számos történelmi példára, így a Szovjetunió hanyatlásának értelmezéséhez is. Nem kétséges, hogy a stratégiai egyenjogúságot jelentő, a valódi világhatalmi szerepet biztosító nukleáris fegyverkezési verseny egyúttal Moszkva birodalomfenntartási költségei növelésének s ezzel gyengítésének is az eszköze volt. Mindazonáltal a hidegháborús nemzetközi rendszer összeomlása Gilpin tézisével szemben hegemóniaháború nélkül zajlott le, így elmélete a nemzetközi rendszer 1989 után végbement fejlődésének magyarázatára csak korlátozottan alkalmazható. Míg a francia hegemónia és a forradalmak megakadályozására létrehozott bécsi kongresszusi rend a nagyhatalmak meghatározott intézményeinek, döntéshozatali szabályainak, kényszerítő képességeiknek a konvergenciája alapján egy sajátosan öthatalmi „kormányzati" rendszert hozott működésbe, addig a „hegemón stabilitás" koncepciója a realista elmélet egy másik elágazásaként a nemzetközi rend működését egyetlen uralkodó hatalomtól teszi függővé. Eszerint a vesztfáliai típusú nemzetközi rendszer kialakulása óta időről időre felemelkedett egy domináns hatalom - Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok vagy éppen a létező nemzetközi rend alternatívájaként a Szovjetunió -, amely rendelkezett annyi politikai akarattal és hatalommal, hogy megkísérelje az egész nemzetközi rend arculatát formálni és azt a saját érdekeivel összhangba hozni. A nagyhatalmak számára a siker olyan „szabályok" felállításától függ, amelyek közvetve-közvetlenül a saját érdekeiket és hatalmukat is szolgálják, ám képesek a többi ország számára is biztonságot és jólétet nyújtani.20 A nemzetközi rendszerben a „rend" fenntartása nem csupán a rendszer tagjainak érdekeit biztosító kollektív hatalmi egyensúly, hanem azzal ellentétesen egy domináns hatalom által nyújtott „hegemón stabilitás" útján is elérhető. Ennek értelmében az államok csak akkor képesek a gazdasági együttműködésre, ha egy domináló hatalom képes arra, hogy egy nyitott világgazdaság „rendjének" kereteit létrehozza, és adott esetben azt katonai értelemben is biztosítsa. Az uralkodó hatalom létrehozza a „rend" működésének szabályait, megelőlegezi a rendszer fenntartásának költségeit, s ezzel közvetve, strukturális értelemben az általa meghatározott rend „szabályain" keresztül képes hegemóniáját érvényesíteni, adott esetben a „szabályok" megváltoztatásával a többi államnak nehezen elviselhető „költségeket" okozni. Ha a hegemón állam hatalma gyengül, s nem képes többé a „rend" fenntar1997. tel 9
