Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: A nemzetközi rendszer modernizációja: a nemzetközi rend és biztonság változásai
Kiss J. László tásához szükséges funkciókat ellátni, úgy a „szabályok" is veszíthetnek az erejükből, ám adott esetben a „szabályok" túlélhetik a hegemón hatalom uralmát.21 A hegemón stabilitás elméletének leggyakoribb példájaként Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat szokás említeni. A XIX. században Nagy-Britannia alapvetően nem katonai értelemben a világpolitika vezető, hegemón hatalma volt: a legnagyobb tőketartalékokkal és piaccal rendelkezett, az angol hatalom gondoskodott a rendről a tengereken, garantálta a kereskedelmi forgalomban való szabad részvételt. Amíg a brit piac nyitott volt, és elégséges brit pénz állt a rendelkezésre a fizetésimérleg-gondokkal küszködő hatalmak megsegítésére, egyetlen ország sem volt arra kényszerítve, hogy emelje vámjait, vagy deviza- tartalékait szigorúbban ellenőrizze. Amikor Nagy-Britannia vezető ipari és kereskedelmi hatalmát elveszítette, és nem volt képes külföldi hitelek szolgáltatója lenni, akkor a többi ország is kényszerítve látta, hogy kereskedelmét és árfolyamát ellenőrizze, behozatalát kivitelének a szintjére csökkentse. Ennek a fejlődésnek a következménye a nemzetközi kereskedelem hanyatlása és gazdasági válság lett. A „hegemón stabilitás" elmélete szerint a húszas-harmincas évek világgazdasági válsága is annak következtében mélyült el, hogy egyetlen állam sem volt képes betölteni a hegemón, vezető hatalom szerepét. Nagy-Britannia már túl gyenge volt, s az Egyesült Államok ekkor még nem, csak a második világháború végétől volt kész egy ilyen felelősség vállalására, nevezetesen a világ pénzügyi és kereskedelmi rendszerének és annak szabályainak a kialakítására, s ezzel együtt a rendszer költségeinek megelőlegezésére és fenntartásának a folyamatos biztosítására. Az 1960-as és 1980-as évek már arra szolgáltattak példát, hogy az Egyesült Államok nem képes a rendszer költségeit egyedül viselni, mivel nem rendelkezik elégséges eszközzel ahhoz, hogy a rendszer utolsó és egyetlen hitelezője legyen, s ez az egész rendszer szabályainak részleges módosulásához vezetett.22 Nem véletlen, hogy a hatvanas évek végétől a nemzetközipolitika-elmélet vitáiban is a neoliberális institucionalizmus képviselői kerültek előtérbe, akik a nemzetközi „rend" kérdését a hegemón stabilitás elméletével szemben sokkal inkább a nem állami szereplők, elsősorban a nemzetközi szervezetek, valamint interdependencia- és az úgynevezett nemzetközirezsim-elmélet összefüggésében tárgyalták. A hidegháború lezárulása, az „antagonista" ellenség, illetve ellenfél nélkül maradt világ egy további ösztönzés volt ebben az irányban, nevezetesen a nem állami szereplők és folyamatok súlyának a megnövekedésével a „rend" és a nemzetközi intézmények által nyújtott „globális" és a hagyományos állami „kormányzás" összefüggésének a tanulmányozására. Ez a kiindulás nem annyira a rendnek és a „globális kormányzásnak" azokat a specifikus formáit kívánja megelőlegezni, melyeknek a hidegháború romjaiból, illetve az öbölválság utáni világból létre kell jönnie, hanem inkább azt a tényt vizsgálja, hogy mit is jelent a nemzetközi szervezetek, így az ENSZ megnövekedett szerepéből adódó „állam nélküli globális kormányzás". Ha a „kormányzás" a szabályok együttesét jelenti, úgy ki határozza meg a szabályokat, és hogyan alkalmazzák azokat? Milyen empirikusan is azonosítható „mintákról" és szabályszerűségek10 Külpolitika
