Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - ÚTKÖZBEN - Csaba László: A kibővülés dinamikája
A kibővülés dinamikája tő függővé a második generációs reformok sikeres lezárásától, hisz azokkal a mai tagállamok is még jórészt adósak. A föntebb vázolt minimum és maximumpontok között azonban egy sor területen meghatározható, mi a teendő a harmadik feltétel, az EMU-ra való alkalmasság és hajlandóság elérésére. Látható, hogy a költségvetési politika könnyen elszabadulhat. Amint általánossá teszik a nemzetközi állampénzügyi normák (GFS) alkalmazását a közkiadások kimutatásában, a szocialista jóléti állam öröksége súlyos ellentmondásokhoz vezet. Például a lengyel gazdaság dinamikus növekedése sem teremtett annyi jövedelmet, hogy abból a nyugdíjrendszer gyorsan bővülő kiadásait fedezhették volna. A Cseh Köztársaságban az egészségügy privatizálásának első negyedéve már pénzügyi nehézségeket okozott, s nem pusztán a betegek, hanem a szolgáltatók is nehezményezik az állandósult fennakadásokat. Magyarországon 2,4 millió befizető működtet egy 3 millió járadékból élőt ellátó rendszert (akiknek 40%-a forma szerint is csak a szolidaritási elv miatt került az ellátásba). Az infláció az élenjáró reformországokban is túl magas az EU-mércéhez képest. Ez azzal is összefügg, hogy az árarányok átrendeződése - Magyarország kivételével - még nem zárult le, hisz a lakbértől az energiaárakig sok kiigazítást halasztottak el. Az egykulcsú áfa felé is igen kis lépésekkel haladunk. A kormányzatok mind a közterhek behajtásában, mind a kiadásmérséklésben lassan haladnak, ez pedig tartósítja az inflációt, annak minden romboló hatásával. A kormányzat antiinflációs elkötelezettségét még olyan éltanuló országokban sem sikerült megalapozni, mint Észtország és Szlovénia. Az éveken át 20%-ot meghaladó infláció tapasztalata alapvetően formálja a várakozásokat, így az egy számjegyű értékek elérése még nehezebbé válik. A maastrichti kritériumok a döntéshozókban és a közvéleményben is tudatosítják a hátralévő út hosszát. A maastrichti kritériumok emlékeztetik a döntéshozókat arra is, hogy az integrációba nem lehet úgy belépni, hogy közben önkényes árfolyam-politikát, vagy épp a 30-as éveket idéző leértékelési versenyt folytatnak. Ez annál nehezebben érthető, hisz a szocialista korszak egyik gyengéje épp az árfolyam passzív szerepe volt, s az aktív árfolyam-politika reformértékű lépésnek bizonyult. Az EMU azonban azt föltételezi, hogy a gazdaságpolitika konzisztenciája és a pénzügyi irányítás hatásfoka már elérte azt a szintet, ahol az árfolyam rögzíthetővé válik. Ez azt igényli, hogy a közvélemény értéknek tekintse az alacsony inflációt, s ennek érdekében ne támogasson más, fontosabbnak tetsző célokat, így a munkahelyvédelmet vagy a piacvédelmet. Minél inkább támogatja a közvélemény a jegybankot, annál kisebbé válhat a hazai infláció és az EU-átlag áremelkedés eltérése, s így annál inkább fönntartható és reális az EMU-konform árfolyam-politika. Az EMU filozófiája és gyakorlata melletti keleti bővülés tehát azt jelenti, hogy az új tagok fölvételére akkor kerül majd sor, amikor a fogadó országokban általános1997. tavasz 43
