Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - ÚTKÖZBEN - Csaba László: A kibővülés dinamikája
Csaba László aligha halad előre, ha a kulcsországok, köztük Németország is (Seidel, 1996) a jelenlegi kormányközi jelleg megőrzésének szükségessége mellett érvelnek. Még az egyszerűbb ügyekben, például az írásbeli ügyintézés kiterjesztésében, a munkanyelvek korlátozásában, a nemzeti törvényhozásnak a hírhedt Európai Parlament rovására történő erősebb bevonásával se nagyon van előrehaladás. A Franz Fischler által kezdeményezett átfogó agrárreform-tervezetek is megfeneklettek a lobbyérdekeken, így a WTO-forduló nyomása nélkül a bátrabb reformlépések ismét halasztódnak (Maitland, 1996). A tagországok gazdasági mutatói egyáltalán nem közelítenek egymáshoz, akár aggasztónak véljük ezt, akár nem. A pénzügyi liberalizálás kiterjesztését a tagállamoknak csak a kisebbsége támogatta (Jack, 1996). S amint a bizottság hivatalos figyelmeztetéséből kitűnt, a meghatározó tagállamoknak is nehézségeik vannak még az egységes piac rendelkezéseinek érvényesítésében, például a bankéletben és az adóztatásban is (Coleman, 1995), azaz olyan területeken, ahol a tagjelölteknek belépés előtt kellene érettségüket igazolniuk. Az EMU bizonytalan határidejéről és/vagy bizonytalan kimeneteléről már volt szó. Ez utóbbi probléma annál is súlyosabb, mert a pénzügyi unió visszavonhatatlan lépés, amit számos kísérő intézkedés tesz életképessé. Azok viszont, akik voltaképp nem teljesítik a feltételeit, s mégis belépnek (pl. politikai vagy presztízsokokból) kénytelenek a piacok elmarasztaló ítéletével és az ennek hatására tovább éleződő gazdasági feszültségekkel számolni, aminek következménye a valutaunióból történő kilépés és az unió széttöredezése lehet (Watrin, 1993). Az EMU több megoldatlan technikai problémáján túl az sem világos még, hogy a pénzügyi unió erőteljesebb beruházásokkal jár-e majd, ahogy a szociális Európa víziója megkövetelné, avagy épp fordítva, az államháztartási követelmények szigorodása a korábbinál is kevesebb transzfert tesz lehetővé, így az alkalmazkodás terhét a piacok, főleg a munkapiac viseli majd. Ez legalább olyan súllyal veti föl a munkamobilitás és a munkapiac deregulálásának kérdését, mint a keleti kibővülés. Egyes elemzők (Tichy, 1996) magától értetődőnek veszik, hogy a növekvő területi különbségek mellett a munkapiaci mobilitást korlátozni kell. Ez azonban mind a négy szabadsággal, mind a pénzügyi unió lényegével ellentétes, hisz az részben épp a munkapiac rugalmasságát igényli, és ki is kényszeríti. E kérdések további taglalása nélkül is belátható, hogy nem pusztán a közép-európaiakon múlik, ha nem egészen világos, mi is az általuk is elfogadott/megvalósítandó acquis pontos tartalma. És ekkor még nem esett szó a környezeti kérdésekről, a tb-jogosultságok országok közti átruházhatóságáról, a szociális jogok értelmezéséről vagy a képzettségek honosításáról. A taglétszám bővülése azonban nem csupán az eredetileg fél tucat szereplő közti informális egyeztetésre épült döntési rendet feszíti szét, hanem új típusú elosztási koalíciók megjelenésével is jár. Ez - részben játékelméletileg modellezhető - új szavazási magatartást és sok tekintetben bizonytalan végkifejletet valószínűsít uniós szinten. 40 Külpolitika
