Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - ÚTKÖZBEN - Csaba László: A kibővülés dinamikája
Csaba László vetelményszintje szerint alakítsák, sőt, hogy ehhez társadalmi támogatottságot is szerezzenek. Az EU mai tagállamaiban is megfigyelhető, hogy ez - a gazdasági követelményszint - és a társadalmi elvárások élesen elválhatnak. Pedig a mai EU-ban 1-2 százalékos reálbércsökkenésről, általában is marginális és fokozatos kiigazításokról van szó. Ezzel szemben a keleti tagjelöltek már a társulási szerződésben elfogadták azt az acquis-t, aminek pontos tartalma most, fél évtizeddel később sem ismeretes. Sőt, számukra a kimaradási klauzulák sem jelenthetnek egérutat. Közismert az is, hogy az infláció jelenlegi szintjét 2-4%-ra csökkenteni csak jelentős reálgazdasági költséggel lehet, ami viszont a konvergenciához elvárt gyorsabb GDF-növekedéssel nem harmonizál. Az állami újraelosztás korlátozásának legegyszerűbb módja az, ha bizonyos jóléti rendszereket nem építenek ki - ez viszont az Európai Parlament által különösen gyakorta fölemlegetett szociális Európa követelményével nincs összhangban. Milyen szempontok alapján dönthető el, hogy egy tagjelölt jó úton halad-e a tagság felé? A koppenhágai csúcs a politikai demokrácia, a jól működő piacgazdaság, az EU fölvételi képessége, s a tagjelölt EMU-érettsége négyesét jelölte meg. E meglehetősen széles értelmezési keretet biztosító követelmények pontosítására és számszerűsítésére azóta is sok kísérletet tettek. Ezek valószínűleg részint zsákutcába visznek, részint kimondottan visszahúzó hatásúak. Minél inkább részmutatók sorával próbálunk pótolni egy komplex értékelő kategóriát, annál nagyobb a melléfogás veszélye, amint ezt a tervgazdaságban például a műszaki fejlesztés vagy a fogyasztói elégedettség mérésére kidolgozott pont- és mutatószámrendszerek példáján láthattuk. A privatizációs szépségverseny máris igen nehezen értelmezhető hivatalos adatokat szült, s közismert az egyes országok számviteli kategóriáinak vagy inflációszámításának eltérése is. Ha pedig a „közösségi joganyag alkalmazására való képesség" is sikermércévé válik, akkor a döntést akár teljességgel önkényesnek is tekinthetjük. Ez utóbbit pedig közös érdekből mindenképp el kell kerülni. Ismereteim szerint Zudlow és Gros (1993) közös tanulmánya vetette föl először a tagjelöltek számára kidolgozandó konvergenciaprogram gondolatát. Azóta az EU PHARE-programjának finanszírozásában több hasonló elemzés is készült (Magyar- országra 1. Vértes-Viszt szerk., 1996). Az ötlet a maastrichti előirányzatok számszerű alkalmazását jelentené, s használhatóságától függetlenül rendre fölvetődik diplomáciai és tudományos fórumokon egyaránt. Ha a maastrichti pénzügyi kritériumokat nem is tekintik belépőnek az új felvételeknél, nem érdektelen az efféle egybevetés sem. Mint Fischer és tsai (1996) áttekintéséből kitűnik, a közép-európaiak a költségvetési és a belső adósságmutatók tekintetében kedvezőbben állnak a mai EU-tagoknál. Például Magyarországon megfordult a belső államadósság:GDP arány, 1994 óta csökkenő, míg Franciaország, igaz alulról, de egyre jobban megközelíti a bűvös 60%-ot, csakúgy, mint Németország. 38 Külpolitika
