Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - ÚTKÖZBEN - Csaba László: A kibővülés dinamikája
A kibővülés dinamikája tsai, 1996) szerint a stabilizálás, az intézményépítés és a liberalizálás, azaz az unió által is pártolt irányvonal a térségben eredményesnek bizonyult, szemben a poszt- szovjet térség elhúzódó válságával. Ez alapozta meg a keleti tagjelöltek megítélésének újabb fordulatát. Ha a második szakaszban „a Kelet" főként adakozási és jótékonykodási terepként szerepelt, a harmadik szakasz a dinamikus új piacok jegyében formálódik. Beruházási célországokról kezdenek beszélni, ahova érdemes pénzt befektetni, termelést áthelyezni. Aligha meglepő, hogy ezt a megközelítést a legerőteljesebben német elemzők (Welfenst 1995) képviselik. Ez a teljes lendülettel zajló folyamat közvetlenül segíti a mostani EU-országok nemzetközi versenyképességét és szerkezeti alkalmazkodását. A napisajtóban inkább csak fölpanaszolt keleti verseny valójában makroszinten az EU- országok globális eredményességét segítő fontos tényező. Ez is magyarázza, hogy 1996-ra már nem a kibővülés ténye kérdéses, hanem a mikor, a hogyan, a milyen ütemezésben és konstrukcióban. E tekintetben helytálló Ludlow (1996, 67. o.) észrevétele: „a keleti és déli kibővülést indokolatlan az ismeretlenség sötétjébe történő ugrásként beállítani, hisz ez logikus következménye nemcsak mindannak, amit az unió hirdet, hanem annak is, amit az unió és a tagjelöltek már évek óta gyakorolnak". A föntebb fölsorolt határidők és eljárások vázlatos ismeretében a kormányközi konferencia bevégzetlenségével, az 1999 utáni pénzügyi elvek tisztázatlanságával, az agrárkérdéseknek szentelt világkereskedelmi forduló közeledtével és természetesen az EMU (európai monetáris unió) harmadik szakaszát, a közös valutát övező bizonytalanság ismeretében a közép-európaiakat sokkolni képes, esetleges közeli vagy azonnali fölvétel kizártnak mondható. A fölsorolt ügyek megoldásának már a bürokratikus oldala is olyan időigényes, hogy ennek alapján képmutatás az integrációs sokk veszélyeitől óvni a tagjelölteket. Ellenkezőleg: a belső elrendezetlenségek okán nagyon is reális veszéllyé vált, hogy a tagfölvétel alig belátható távoli jövőbe tolódhat ki,3 méghozzá nem az EU keleti politikájának kedvezőtlen fordulata, hanem e politika hiánya és a belső döntésképtelenség hatására. Ezért fontos lenne a tagfölvételi tárgyalások megindítása már azt megelőzően, hogy a kormányközi értekezlet dokumentumait minden tagállam ratifikálta volna, s nem hagyni, hogy a bizottság két évet töltsön véleményének kialakításával, hanem a finneknél tapasztalt fürgeségre kellene szorítani (Kádár, 1996). A firenzei csúcs döntése már jelzi, hogy a politikai vezetők az unióban is érzékelik ezt a veszélyt. Ez fontos, mert a tagjelölt országokban aligha lehetséges tartós támogatottságot szerezni egy beláthatatlan jövőbe tolódó esetleges csatlakozáshoz. Az EU rendszerváltási fixpontként csak akkor tud működni, ha a tagság perspektívája hiteles és belátható időtávlaton belülre kerül. A norvég, a svájci és az osztrák eset példázhatja, hogy az eurofória idő előtt elillanhat. A közép-európai országok számára sem kisebb kihívás, hogy saját rendszerüket és prioritásaikat ne a tegnapi, hanem a holnapi, a monetáris unióként működő EU kö1997. tavasz 37
