Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 3. szám - A MAGYAR BÉKESZERZŐDÉS HÁTTERE - Vida István: A Szovjetunió és a magyar békeszerződés előkészítése
Vida István a szovjet diplomácia a nyilvánosság előtt soha nem ismert el: hogy a Szovjetunió Magyarország esetében a trianoni határok visszaállítását tűzte ki célul. A Litvinov- feljegyzésnek azonban nemcsak az érdekessége, hogy Magyarországot vissza kívánta helyezni régi határai közé, hanem az is, hogy nem akarta, hogy az országot további területi veszteségek érjék. A volt külügyi népbiztos elutasította a Pécsre és környékére vonatkozó jugoszláv területi követelések teljesítését; nem támogatta volna Sopron átadását Ausztriának, ha ez az igény osztrák részről felmerül (nem merült fel); számolt azzal, hogy Csehszlovákia az 1938-as határok visszaállítása után további határkiigazítást kér Magyarországtól, ami 1946 tavaszán be is következett az úgynevezett „pozsonyi hídfő „ felvetésével. Ebben az kérdésben azonban nem foglalt állást. Erdély sorsáról a háború alatt a szovjet felső vezetés körében négy elképzelés alakult ki. A legkorábbi tervek szerint, amelyeket Sztálin 1941 decemberében a Moszkvában tárgyaló Eden brit külügyminiszternek fejtett ki: kárpótlásul Besszarábia és Bukovina elvesztéséért korrigálni kellene az úgynevezett második bécsi döntéssel kialakított határokat Románia javára, anélkül hogy az elvesztett terület jelentős részét visszajuttatnák Bukarestnek. 1943 végén, 1944 első felében - szakértői szinten - felmerült, hogy Magyarország esetleg megtarthatná Észak-Erdélyt, ezt azonban nyomban elvetették, mert ellentétben állt a szovjet kormány elvi álláspontjával, azzal a nemzetközileg vállalt kötelezettségével, hogy a náci Németország és Olaszország közreműködésével meghozott, Csehszlovákiát és Romániát sújtó bécsi döntéseket semmissé kell nyilvánítani. Nem kívánták a Hitler oldalán harcoló Magyarországot sem megjutalmazni. Fontolóra vették azt a lehetőséget is, hogy egész Erdélyt Románia kapná, cserébe a Szovjetunióval való tartós együttműködésért és a Besszarábiáról és Bukovináról való teljes lemondásért, annak ellenére, hogy az volt a véleményük: Románia ellenséges állam, és nem érdemel jutalmat, csak büntetést. 1944 kora őszéig az a felfogás nyer teret, hogy Erdélyt nem szabad sem Magyarországnak, sem Romániának odaadni, hanem önálló erdélyi államot kell létrehozni szovjet felügyelettel, mert ez lehetővé tenné, hogy a Szovjetunió mindkét országra nyomást gyakoroljon, azokban tartós politikai befolyásra tegyen szert, s megakadályozza, hogy azok később bármely szovjetellenes blokkhoz, államszövetséghez csatlakozhassanak. E koncepciónak volt egy olyan eleme is, hogy ha a körülmények szükségessé teszik, Erdélyt közvetlen szovjet irányítás alá kell helyezni, és annak az országnak adni, amely a Szovjetunió közvetlen és távlati érdekei szempontjából fontosabb. Az Erdéllyel kapcsolatos szovjet politikában a fordulat a kelet-európai hadszíntéren bekövetkezett változásokkal, mindenekelőtt Románia 1944. augusztus 23-i fegyverletételével és a Vörös Hadsereg román földre lépésével függött össze. A Romániával 1944. szeptember 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény kimondta, hogy a szövetséges kormányok egyetértenek abban, hogy: „Erdély (vagy 76 Külpolitika
