Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 3. szám - A MAGYAR BÉKESZERZŐDÉS HÁTTERE - Fülöp Mihály: Nagy-Britannia és Franciaország szerepe a magyar békeszerződés kidolgozásában 1945-1946-ban
Fiilöp Mihály magyar referense, C. A. Maccartney 1946. április 5-én készítette el feljegyzését. A következőket javasolta: 1. A trianoni határon túlmenő csehszlovák és jugoszláv igényeket a Foreign Office korábbi területi tanulmányai (például az 1945. június 7-i, már idézett értekezlet) nem tekintették igazolhatónak. A bécsi döntés „meg nem történtté" nyilvánítása aligha fogadható el: legfeljebb „semmisnek és érvénytelennek" lehet tekinteni a döntést, de lehetetlen bármely államra kényszeríteni, hogy múltbeli eseményt meg nem történtnek tekintsen; a legtöbb, ami elérhető az a status quo ante helyreállítása. Magyarország nem kényszeríthető arra, hogy a határokat „megváltoztathatatlannak és öröknek" tekintse. „Ez olyan, mintha egy embernek minden fogát kivernék, és utána ünnepélyes nyilatkozatot csikarnának ki belőle, hogy ezentúl nem hordhat műfogsort." Ráadásul ez ellentmondana Magyarország mint leendő ENSZ-tagállam jogainak. 2. A magyar fegyverszünet rendezi a fasisztabarát szervezetek feloszlatásának kérdését. Magyarország saját akaratából úgyis köztársaság lesz, s elhagyja az olyan jelképeket, mint például a kettős kereszt stb. A Szent Korona nemzetközi múzeumba helyezése indokolatlan beavatkozás lenne a magyar belügyekbe. A címerre és a koronára vonatkozó követelés ellenkező hatást érne el. 3. A bécsi döntés következményeinek felszámolását célzó rendelkezésben gondosan kerülni kell a „váratlan és indokolatlan" követeléseket. 4. A két háború közti csehszlovákiai kisebbségi politika liberális volta ellenére „nem festhető annyira rózsaszínűre", mint a csehszlovák kormány teszi. Az viszont akár a csehszlovák államférfiak ellenkező irányú nyilatkozatai alapján is visszautasítandó, hogy a magyar kisebbség illojális lett volna, és ezért büntetést érdemel. 100 000 magyar „reszlovakizálása" után is 350 000-et kellene kiutasítani, mivel eddig csak 80 000 szlovák jelentkezett áttelepedésre. Magyarország egymilliós embervesztesége, 400 000-et el nem érő sváb kitelepítése ellenére sem tud 20 000-25 000 családnál többet elhelyezni. Teljes képtelenség 850 000 - főleg paraszt - embert az éhezésnek, munkanélküliségnek és kétségbeesésnek kitenni a háborús pusztítás, az ország kirablása után. A „magyarosítás, szlovákosítás" témakörben felsorakoztatott érvek pedig annyira egyoldalúak és részigazságokat tartalmazók, hogy még cáfolni sem érdemes. Csehszlovákia érvényben lévőnek tekinti a trianoni szerződést, de a hozzá tartozó kisebbségi egyezményt elutasítja. 5. A pozsonyi hídfő két magyar és három horvát-magyar (XVI. századi telepes, Magyarországhoz hű horvátokról volt szó) községéből a németek elmenekültek, ezért a csehszlovák követelés etnikailag nem megalapozott. (Az Anonymusnál is szereplő Oroszvár nem szlovákokról, hanem 846-ban betelepített kijevi hadifoglyokról kapta a nevét). A térség gazdasági függősége Pozsonytól vitathatatlan. Az viszont kétségbe vonható, hogy stratégiai védőpajzsot jelentene a városnak - „kiilö66 Külpolitika
