Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - ÚTKÖZBEN - Csaba László: A kibővülés dinamikája
A kibővülés dinamikája ben e válságok egyikének sikeres kezelését is már tiszteletre méltó teljesítményként szokás értékelni. Mivel azonban esetünkben erősen eltérő jellegű és részben ellentétes követelményeket támasztó feladatok halmazódása volt megfigyelhető, nem meglepő, ha az ezekkel birkózók jellemző módon - és részben elkerülhetetlenül - a kísérlet és tévedés módszerével éltek a leggyakrabban.2 Nos, ebből is adódóan a gyakorlat természetesen „szuboptimálisnak" bizonyult a Collins és Rodrik modelljében kialakított elvárásokhoz képest, amit kevésbé szigorú formában a térség politikaformáló közvéleményének túlnyomó része is osztott. E várakozások azonban alaptalanok voltak, épp a föntiekben taglalt „zavaró tényezők" következtében. Mivel a rendszerváltozás időszakának recessziója tovább tartott, és mélyebbnek is bizonyult, mint ahogy a térség közvéleménye várta volna, megváltozott a közhangulat. Ha kezdetben a gyors utolérés illúziója élt, most ez a véget nem érő depresszió rémképének adta át a helyét. Az ENSZ EGB által vezetett elemzők tábora belátható időn belül nem lát(ott) kiutat a válságból. E nézet kialakulásában döntő szerepe volt annak, hogy túl komolyan vették a kezdeti, előzetes és tökéletlen adatokat. A hivatalos teljesítmények visszaesése túlértékeltnek, a magángazdaság terjeszkedése alábecsült- nek bizonyult az utólagos, módszertanilag megalapozottabb vizsgálatok során. Ez azonban már alig változtatott az előzetes hivatalos adatok alapján kialakított összbenyomáson, sőt az ideologikusság és a szerecsenmosdatás vádját is kiváltotta. Mivel az EGB hajlamos a regionális átlagok alkalmazására is, ez túlértékeli az átalakulás kezdeti szakaszában megrekedt nagy országok gyenge teljesítményét, s árnyékot vet a fürgébb és sikeresebb kisebb gazdaságok teljesítményére. így lehet a nagy válságot is alulmúló kilátástalan keleti depresszió rémképét a falra festeni. Nos, ez a változat, ha lehet, még riasztóbbnak bizonyult az EU számára, s ennek jegyében kezdődött meg a résztagság, az „úgy bevenni, hogy közben kívül is tartsuk" mentalitású álmegoldások keresése. Begg és tsai (1992) az EFTA hátsó kapuját ajánlották az integrálódni kívánó új demokráciáknak. Ezt az ötletet az egyik társszerző (Baldwin, 1994) külön kötetben fejlesztette tovább, az olcsó bővítés gondolatával. Az olcsó bővítés lényege a résztagság, ami a keleti jelentkezőknek a költségesebb közösségi politikák, így az agrár- és a területfejlesztés köréből történt kizárására, valamint a négy szabadság korlátozására, sőt a döntési jogosultságuk megnyirbálására is kiterjedt volna. E megközelítés keretében a közép-európai országokat arra biztatták, hogy inkább egymással kereskedjenek, s ha már itt kellő érettségről tettek tanúbizonyságot, azután kopogtassanak az unió ajtaján. A CEFTA-országok idegenkedve fogadták ezeket az ötleteket. Egyfelől kiemelték ama veszélyeket, amik a másodosztályú állampolgárság/klubtagság elfogadásának velejárói. Másodszor a társulási szerződések ennél azért többet adtak, mert a jogharmonizálás, az intézményépítés jellemzően túlmutat a szabadkereskedelmi övezet lehetőségein. A CEFTA keretében pedig nem pusztán a posztszocialista többségtől 1997. tavasz 35
