Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - ÚTKÖZBEN - Csaba László: A kibővülés dinamikája
A kibővülés dinamikája évtized átlagában. Másodszor, a mai világban a működő tőkeáramlása a meghatározó a modernizáció és a fölzárkózás sikere szempontjából, ez pedig eleve és túlnyomórészt magántőkét jelent, ahol a kormányzati szerepvállalás legföljebb kísérőjelenség, de semmiképpen sem a fő mozgatórugó. A pénzügyi liberalizálás hatására a magánpiacok abszolút túlsúlyra jutottak a kormányzati és a kormányközi intézmények ellenében, amint azt az 1992. őszi líra- és fontválság már kézzelfoghatóvá tette. Ez meghatározza, hogy az újonnan jövőknek milyen játékszabályok szerint kell viselkedniük, ha talpon akarnak maradni. Másfelől azonban a nemzetközi tapasztalat (Hamar, 1995) egyértelmű a tekintetben, hogy az integráció, sőt már a bekerülés távlati esélye is rendkívül megnöveli a potenciális tagország tőkevonzó képességét. Korábban a spanyol és a portugál, újabban a lengyel és a magyar adatok támasztják alá ezt a megállapítást. Ha 1989- ben még csak 300 millió dollár működötökét fektettek be hazánkban, 1995-re ez 4,4 Mrd dollárra nőtt, azaz tizenötszörösére. Míg az egy főre jutó segélyek és vissza nem térítendő támogatások összege esetünkben mikroszkopikus, az országba 14 Mrd dollár működőtőke áramlott be 1996 júniusáig, 10 Mrd dollár a jegybank tartaléka, s további jó 3 Mrd van a belföldi lakossági devizaszámlákon. Ez több mint a fele azon 50 Mrd dollárnak, amivel 1991-ben a Szovjetunió szétbomlását kísérelték meg elhárítani a „nagy alku" hívei. Allison, Javlinszkij és Sachs, s amit a korabeli közvélemény kimondottan túlzottnak tartott az egyik szuperhatalom összefüggésében. E számok jól mutatják, hogy a nagyságrendet téveszti el az, aki a hivatalos csatornákon áramló összegekre összpontosít, művei a magántranszferekkel fordított arányban állnak, még sőt az irányt is el tudja véteni. Ezért nem meggyőző és nem is szerencsés, ha az EU-t nagyvonalú, a tagfelvételt megelőző hivatalos segélyprogramok indítására buzdítjuk. A Franz Vranitzkytól származó és a bizottság némely javaslatában is fölbukkant elképzelés, mely a 14 transzeurópai nagyberuházás révén képzeli el a jövő útját, nem pusztán illuzórikus (mert finanszírozhatatlan), hanem rossz oldalról közelíti meg a kibővítés kérdését. A kibővülés ugyanis egyik oldalról sem elsősorban finanszírozási kérdés. A középeurópai országoknak akkor is érdekük belépni az unióba, ha ettől hivatalos csatornákon egy petákot sem kapnak többet. Az EU mindenekelőtt és -fölött az európai típusú, civilizált vagy szociális piacgazdaság fixpontjaként fontos, mely irányítja és tereli az új demokráciák gyakorta kiforratlan és botladozó útkeresését. A déli kibővítéshez hasonlóan a jogharmonizálási program egyfajta sorvezetőül szolgál a „milyen kapitalizmust akarjunk" fő kérdés konkrétumainak megválaszolásában. Ez a tétel voltaképp szimmetrikus. Mint Balázs (1996,25-58. o.) részletes jogi érveléssel igazolja, a római szerződést eleve úgy alakították ki, hogy európai demokráciák számára nyitva hagyja a nagykaput, míg minden más állam számára csak igen távolságtartó megoldásokat enged meg. Ebből adódóan a politikai irodalomban tárgyalt résztagság jogi nonszensz, mert gyakorlatilag sem illeszthető az EU jogrendjébe. 1997. tavasz 33
