Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Nagy Péter: Franciaország és Németország a maastrichti politikában
Könyvekről hető továbbá az attitűdformálás is, azaz a hagyományos hatalmi politikával szemben a közösség építése; megfigyelhetők voltak szervezetközi tárgyalások is, mivel a tárgyaló delegációk mögötti székekben „mások" ültek, ami ismételten megerősítette a szerzőnek azt a hipotézisét, hogy a belpolitikai és a közösségi alkudozások összekapcsolódtak egymással. Folyamatosan tapasztalható volt az integratív tárgyalások potenciálja is, mivel a bizottság és a tagállamok a tárgyalóasztal egyik feléhez a megoldandó problémákat akarták felsorakoztatni, a másik feléhez pedig a politikusokat, diplomatákat, hogy megoldást találjanak egy közös problémára, nevezetesen arra, hogyan lehet eljutni az európai gazdasági és politikai unióig. Az integratív tárgyalások az Európai Tanácsban érték el teljes kifejlődésüket, ami nem meglepő, hiszen az európai integrációra vonatkozó minden fontos döntést csak a demokratikusan választott vezetők legmagasabb politikai szintjén lehet meghozni. A politikai egyezséget a vezetők a legkisebb közös többszörös felett hozták meg, ami kockázatos ugrást jelentett az ismeretlenbe, ugyanis két, látszólag kibékíthetetlen célt, a szigorú konvergenciakritériumokat és a rögzített ütemtervet illesztették össze oly módon, hogy az termékeny feszültséget okozott. Ebben az értelemben tehát az EMU- megállapodás az integratív tárgyalások konkrét megvalósulását és Monnet módszerének a követését jelentette. A franciaországi megerősítés 1992. március 11-én az alkotmány 54. cikkelye alapján Mitterrand elnök beterjesztette az EUSZ-t a francia Alkotmánybírósághoz, hogy az döntsön az alkotmány és az Európai Uniós Szerződés összhangjáról. Az Alkotmánybíróság 1992. április 9-én tette közzé döntését, ami egyszerre váltott ki alkotmányos küzdelmeket és a francia nemzeti azonosságról folytatott vitákat. Mitterrand elnök a népszavazást a Maastrichtról folyó vita aktivizálására használta fel, de nem abban az értelemben, ahogyan De Gaulle alkalmazta a népszavazásokat a francia néppel való közvetlen érintkezésre, Mitterrand elnök ugyanis nem szándékozott lemondani posztjáról abban az esetben, ha a népszavazás mégis elvetné az EUSZ-t. A szocialisták katasztrofális veresége az 1992. márciusi választásokon megmutatta, hogy az igazi problémát az elnöki hatalom időtartama jelenti, illetve a De Gaulle-i alkotmányos hagyaték veszélyessége a francia politikai rendszer demokratizmusára. Azzal, hogy Mitterrand elnök az Európai Tanács szerepének megerősítésére törekedett, voltaképpen az európai politikai szintet használta fel arra, hogy saját hatalmát nemzeti szinten megerősítse, ami jelezte, hogy demokratikus deficit nemcsak a közösségi intézményekben, hanem a parlamentáris rendszerekben is létezik. Az EUSZ franciaországi megerősítésének egyik ellentmondását mutatta a parlament szerepének megerősödése az V. Köztársaság alkotmányos berendezkedésében, ezt a változást 106 Külpolitika
