Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Francinorszäg és az „európai pillér alábbis ami az elveket és az általános orientációt illeti, a NATO reformjáról a bővítés előtt szülessék meg a döntés."15 Hervé de Charette kevéssel a berlini tanácskozás után adott egyik nyilatkozatában kifejtette, hogy országa ugyan nem tér vissza a NATO katonai szárnyába, ha az egyeztetett reformok nem valósulnak meg, de nem szándékozik megtorlásképpen meghiúsítani a szövetség bővítési terveit. „Franciaország nem akarja, hogy a NATO- bővítés a szövetség megreformálásának túsza legyen" - jelentette ki, megismételve viszont, hogy a bővítés könnyebben menne a reformok végrehajtása után.16 Chirac elnök 1997 első napjaiban a párizsi diplomáciai testület előtt azt hangoztatta, hogy a NATO bővítésében „nem szabad hibázni". Egyszerre kell végigvinnünk a NATO első nagyszabású reformját megalkotása óta, kidolgoznunk egy stabil és konstruktív kapcsolatot a megújult észak-atlanti szövetség és a demokratikus Oroszország között, s végül előkészítenünk a NATO bővítését - jelentette ki, megerősítve a kiérlelt francia sorrendi elképzeléseket, amelyek közelebb álltak Moszkva, mint Washington és Brüsszel nézeteihez. Azt, hogy „Franciaország belépett az Oroszország és a NATO között hidat építők versenyébe", a Neue Zürcher Zeitung is észrevételezte, de Chirac húzásait „a biztonsági építményekkel való felesleges kacérkodásnak" nevezte.17 Franciaország problémás helyzetet teremtett az „európai pillér" déli oldalán is, amikor ugyancsak a NATO katonai szervezetébe való teljes értékű visszatérésének feltételévé tette a szövetség európai „alparancsnokai" kérdésének rendezését. Ténylegesen akarja-e az Egyesült Államok Franciaország „reintegrációját", vagy továbbra is mindent saját kezében akar megtartani a déli szárnyon, a Földközi-tenger térségében - tette fel a kérdést Párizs, maga mögött tudva Bonn és Róma támogatását, és „európainak" minősítve saját igényét. A francia követelés, amely időnként „felvetéssé", „javaslattá" enyhül, az, hogy európai tábornok vagy tengernagy vegye át a Dél-európai Szövetséges Erők (AFSOUTH) Nápolyba telepített parancsnokságának vezetését a mindig amerikai admirálisoktól. William Perry amerikai védelmi miniszter 1996. szeptember 29-én egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok elveti a francia követelést. Kijelentette, hogy Bergenben, a NATO védelmi minisztereinek összejövetelén közölte francia kollégájával: Washington hajthatatlan ebben a kérdésben, kizár minden kompromisszumot, legfeljebb hajlandó magas rangú európai tisztekkel betölteni fontos posztokat a nápolyi parancsnokságon. Perry utódja, William Cohen még ridegebb volt: „Ez tiszta, ez kategorikus, erről nem lehet tárgyalni!" Párizs, amikor hangot ad annak, hogy az atlanti tömb „európaizálódjék", azt akarja, hogy a szerepek és a felelősségek arányosabban kerüljenek újraelosztásra az Egyesült Államok és tizennégy európai partnere között, vagyis, hogy az általános 1997. nyár 87
