Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Pirityi Sándor Az „eurohadtest" felállításáról La Rochelle-ben, az 1992. május 22-én megtartott francia-német csúcstalálkozón született meg a döntés, nem utolsósorban az újraegyesített Németországban állomásozó francia csapatok helyzetének tisztázása céljából. A 35-40 ezer fősre tervezett hadtest, amely más európai országok előtt is nyitva áll, a Nyugat-európai Unió „fegyveres karjaként" lett hívatott annak az európai védelmi identitásnak egyik elemévé válni, amely iránt az 1991. novemberi római NATO-csúcs érdeklődést deklarált. Az angolszász bírálatok annak kockázataira hivatkoztak, hogy bizonyos német egységek kivonásával gyengül a NATO. A németek arra számítottak, hogy Francia- országnak a nemzetközi katonai egységben való részvételével utóbbi közelebb kerül a NATO-hoz, így Bonn nem lesz kénytelen Párizs és Washington között választani. Francia részről azt remélték, hogy a németek egy a NATO-tól független európai védelmi alakulathoz csatlakoznak. Az amerikaiak meglepődtek, hogy a franciák NATO-parancsnokság alá engedik az „eurohadtestben" közreműködő egységeiket. Végül is a „hadműveleti parancsnokság" és a „hadműveleti irányítás és ellenőrzés" fogalmak tisztázatlansága nagy értelmezési szabadságot kínált a feleknek, abban azonban nem volt vita, hogy Franciaország pragmatikusabb, „teológiamen- tesebb" katonapolitika útjára lépett, és szerepet igényelt magának a NATO integrált szervezeteiben. Párizs úgy ítélte meg, hogy a szovjet veszély megszűnt, de megsokasodtak a tűzfészkek, amelyek felszámolására a Nyugat nincs felkészülve. Össze lehet tehát kapcsolni a katonai együttműködés módosítását az atlanti szövetség megreformálásának követelésével, ahogy Pierre Joxe mondta 1992 szeptemberében: „Annyival köny- nyebben fejlődnek a kapcsolatok Franciaország és a NATO között, amennyire az atlanti szervezet elkötelezi magát egy igazi belső változás mellett."11 Elemző és irányt mutató, egyben az európai gondolatot is kibontó katonapolitikai okmánnyal jelentkezett Párizs 1994 februárjában. A „Védelmi fehér könyv" Edouard Balladur kezdeményezésére készült az államtanács alelnökének, Marceau Longnak az irányításával.12 Az előző francia Védelmi fehér könyv még 1972-ben, Georges Pompidou elnöksége idején látott napvilágot. Az új okmány a francia védelmi politika célrendszerét a következőkben összegezte: a francia terület integritása, beleértve az anyaországot, a tengerentúli megyéket és területeket, azok légi és tengeri előterét, a szuverenitás szabad gyakorlása és a lakosság védelme. Megjegyezte, hogy nem szükséges előre pontosan megvonni a határt Franciaország létérdekei és stratégiai érdekei között. „A NATO marad a fő védelmi szervezet, de - jósolták a szerzők - az amerikai elkötelezettség, amennyiben tartós megerősítésre kerül, rugalmas és kevésbé masszív formákat fog ölteni, mint a Varsói Szerződéssel való szembenállás idején... Nemzeti 82 Külpolitika
