Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - CÉLOK ÉS GYÖKEREK - Somogyi Ferenc: Euroatlanti integráció: folyamatosság és konszenzus a magyar külpolitikában
Somogyi Ferenc formja mellett - az egyik legfontosabb eleme a radikális változások következtében kialakult új kihívásokra és problémákra való nyugati reagálásnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kibővített és megreformált NATO és Európai Unió egyaránt fontos, nélkülözhetetlen pillére lesz a kialakuló, a biztonság korszerű, komplex felfogásán alapuló új európai biztonsági struktúrának. Mindennek anyagi alapját az eredményes bővítésben és annak előre jelezhető közvetlen és közvetett pozitív hatásaiban való kölcsönös érdekeltség fel- és elismerése jelenti. Egyértelmű ugyanis, hogy már az integrálódás perspektívája is érzékelhetően pozitív hatást gyakorolt a tagságra jelentkező országok belső fejlődésére és egymás közötti kapcsolataik alakulására. Az is nyilvánvaló, hogy a bővítés várható költségei lényegesen kisebbek az elmaradása esetén keletkező, hatásukban a közép- és kelet-európai térség határain messze túlmutató problémák, konfliktusok és válságok kezelésének költségeinél. Az is bizonyított, hogy a tagságra valóban érett új tagok felvétele nem csak megoldandó problémákat, esetenként terheket jelent, hanem azok gyorsan fejlődő piacukkal, emberi és természeti erőforrásaikkal, dinamikusan fejleszthető és régión túlra is kiterjeszthető infrastruktúrájukkal, számottevően növelik az EU versenyképességét a globalizálódó világgazdaságban. A szóban forgó országok stratégiai szempontból is fontos földrajzi helyzete, infrastruktúrájuk, tapasztalataik és együttműködésre kész és képes hadseregeik eredményesen járulhatnak hozzá a NATO régi és új feladatainak hatékony teljesítéséhez. Igaz ez annak ellenére, hogy a kölcsönös érdekeltség különböző szinten és eltérő idődimenzióban érvényesül. A tagságra pályázó országok esetében az érdekeltség ugyanis már rövid távon és közvetlenül jelentkezik, míg az integrációs intézmények érdekeltsége, tényleges pozíciójavulása inkább perspektívában, konkrét formában lényegében csak az új tagok teljes beilleszkedése, tartalmi integrálódása után érzékelhető. Az Európai Közösségek 1993. júniusi koppenhágai csúcsértekezlete a feltételek meghirdetésével hivatalosan is jelezte, hogy azok teljesítése esetén kész a tagságra jelentkező országok befogadását megfontolni. Ezt követően 1994 áprilisában Magyarország hivatalosan is benyújtotta csatlakozási kérelmét. Az 1994. decemberi esseni csúcs a csatlakozásra váró országok felkészülésének segítésére stratégiai tervet fogadott el, az 1995 decemberi madridi tanácsülés pedig konkrét menetrendet vázolt fel, lényegében 1998 elejére kilátásba helyezve a csatlakozási tárgyalások megkezdését. A NATO 1994. januárban hirdette meg az érdemi együttműködés keretéül szolgáló, illetve a tagságra váró országok felkészülését segítő „Partnerség a Békéért" programját. A szövetség 1995 őszén egy tanulmányban rögzítette a tervezett bővítéssel kapcsolatos legfontosabb elképzeléseit, majd a dokumentum alapján kétoldalú párbeszédet kezdett az arra igényt tartó országokkal, köztük Magyarországgal. A NATO-államok külügyminiszterei 1996. decemberi tárgyalásukon megállapodtak 12 Külpolitika
