Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - AZ UNIÓN KÍVÜL - Balogh András: Az európai integráció és a mediterrán egység
Az európai integráció és a mediterrán egység akik nemcsak új etnikum dominanciáját, hanem egy teljesen új, a mediterrán hagyományoktól eltérő kulturális örökséget honosítottak meg. Az iszlám megjelenése és lélegzetelállítóan gyors elterjedése a VII. századtól visszafordíthatatlanul eltépte a Mediterráneum kulturális egységét összetartó szálakat. A Mediterráneum keleti és déli területein állandósult arab befolyás birodalmi központjai nem a földközi-tengeri örökségre támaszkodtak, az arab civilizáció fénypontját jelentő Abbászida kalifátusnak már a távoli Bagdad volt a központja (750-1258). A Mediteiráneumon a kora középkortól kezdődően három nagy civilizáció osztozik: a nyugati és keleti kereszténység, valamint az iszlám. Közülük egyik sem tekinthető a mediterrán ókor szerves folytatójának, mindháromban olyan etnikumok váltak meghatározóvá, amelyek nem a Földközi-tenger térségéből származtak, vagyis a germánok, a szlávok és az arabok. A három kultúrkör különbségei a későbbi évszázadokban sem csökkentek, hanem sok tekintetben növekedtek, és mind a mai napig fennmaradtak. Amidőn 1054-ben véglegessé vált a szakítás Róma és Konstantinápoly között, ez már az évszázadok óta hol nyíltan, hol rejtetten meglévő különbségek és ellentétek formális elismerése volt. Természetesen nem kívánjuk negligálni a Mediterráneum különböző területei között mindig is meglévő érintkezéseket, amelyek egyaránt kiterjedtek az anyagi és szellemi termékek cseréjére. Az egyetemes tudomány- és kultúrtörténet fontos fejezetét képezi az, hogy az antikvitás számos alkotása arab közvetítéssel jutott vissza Európába, Velence és Genova hajósai rendszeresen látogatták Egyiptom, Kisázsia és a Levante kikötőit. Hispániában, rövidebb ideig Szicíliában és Máltán tartósan együtt élt a nyugati keresztény és az iszlám civilizáció. A keleti és nyugati keresztény területek sem egy csapásra és végérvényesen különültek el egymástól. Bizánc évszázadokon keresztül jelen volt Itália politikai és szellemi életében a Nyugat-római Birodalom bukása után. Mindezen jól ismert, izgalmas és további tanulmányozásra érdemes tények azonban nem változtatják meg a Római Birodalom felbomlása utáni idők fő fejlődési vonaláról tett megállapításaink érvényét: a kora középkortól a Mediterráneum civilizációs egysége végérvényesen megszűnt. Az említett három civilizációs, egyben hatalmi központ kiterjesztésére ugyan állandó törekvések mutatkoztak szinte egészen napjainkig, e törekvések azonban a saját politikai, katonai és kereskedelmi hatalom és befolyás, illetve a saját szellemi örökség és értékek térbeli kiterjesztésére irányultak, és ellene hatottak a tényleges integrációs irányzatoknak. Az arab hódítás, a keresztes háboaik (a Szentföldön létrehozott államok mellett a keresztesek támaszpontokat szereztek a Földközi-tenger szigetein, rövid időre bevették Konstantinápolyi), Bizánc rövid életű fellángolásai (mint Komnénosz János és Komnénosz Mánuel idején a XII. században), majd az Oszmán Birodalom felemelkedése jól mutatják a Mediterráneum feletti befolyás megszerzésére irányuló elszántságot. A Földközi-tenger partvidékének leghosszabb szakaszát a Római Birodalom felbomlása utáni évszázadok során előbb az arabok, majd a törökök ellenőrizték. Az arab hódítások 1997. tömsz 123
