Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - ÖSSZEOMLÁS UTÁN - Romer, Jean-Christoph - Schreiber, Thomas: Franciaország és Közép-Európa
Jean-Christophe Romer-Thomas Schreiber omlása előtt kezdett kiszorulni a kelet-európai térségről, szemben négy nyugat-európai országgal (köztük a még megosztott Németországgal), amelyeknek viszont sikerült megerősíteniük pozícióikat. És ezen a helyzeten az sem változtatott, hogy lassan azért felsejlettek egy valóságos keleti politika körvonalai, amikor az a Jean- Bernard Raimond lett a külügyminiszter, aki előbb Varsóban, majd Moszkvában volt francia nagykövet12. 1989 és ami utána következik „1989-cel új időszak köszöntött földrészünkre: Közép- és Kelet-Európa népei végrehajtották az 1789-es francia forradalom óta legnagyobb népi forradalmat" - jelentette ki Francois Mitterrand 1990 szeptemberében a csehszlovákiai parlament előtt. Mindez arra vall, hogy az 1989-es földrengésszerű átalakulások Franciaországot sem hagyták közönyösen. Sőt, arra késztették, hogy kezdeményező lépéseket tegyen azoknak az országoknak az érdekében, amelyek fokozatosan kiszabadultak a kommunizmus szorításából. Az 1989-es nyár folyamán Lengyelország és Magyarország már részesül abból az első francia kezdeményezésből, amely lehetővé tette ezeknek az országoknak nyugati segélyek felvételét (PHARE-program). Majd, kezdeményezését kiszélesítve, Párizs egy nagybank létesítését javasolja (az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankét), amelynek azt a feladatot szánja, hogy segítséget adjon az átalakulásban levő országoknak. Ezt a bankot jószerivel még meg sem alapították, de már kiderült, hogy jövője meglehetősen korlátozott, nevezetesen Németország olykor magányos akcióinak következtében. Az öreg földrész népeit egyesítő európai konföderáció gondolatát a francia elnök 1989. december 31-én eleveníti fel, majd két hétre rá, második magyarországi utazása során részletesen is kifejti. 1990 novemberében az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet harmincnégy tagállama (a két Németország időközben újraegyesült) elfogadja a Párizsi Chartát; bár mindez vitathatatlan sikere a francia diplomáciának, mégsem felel meg teljesen azoknak a várakozásoknak, amelyeket Franciaország keltett a térség országaiban. Jogosan hittük, hogy a párizsi csúcs európai részvevői kedvezően fogadják majd azokat a konföderációs eszméket, amelyeknek a francia elnök több ízben is hangot adott. Mindamellett megjegyzendő, hogy ezt az eszmét sohasem fejtették ki részletesen, sohasem körvonalazták pontosan. Inkább csak varázsigeként használták; nem csoda, hogy kielégiiletlenül hagyta azokat az országokat, amelyeknek egy ilyen terv méltán felkelthette volna az érdeklődését. Ez a magyarázata annak az érthetetlen, de nagyon is előre látható kiábrándulásnak, amelyet Párizs 1991 júniusában tapasztalt, amikor is Václav Havel elnök Prágában értésére adta a francia elnöknek, hogy egyetlen biztonsági rendszert sem tart sem elképzelhetőnek, sem kívánatosnak az 68 Külpolitika
