Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - ÖSSZEOMLÁS UTÁN - Romer, Jean-Christoph - Schreiber, Thomas: Franciaország és Közép-Európa
Franciaország és Közép-Európa amerikaiak tevékeny közreműködése nélkül. Annál is kevésbé, mivel abban az időben még létezett a Szovjetunió, Václav Havel pedig, a többi kelet-európai partnerrel együtt, mélyen meg volt győződve arról, hogy az Egyesült Államoknak feltett szándéka, hogy kivegye részét a kontinens védelméből, Európa keleti fertályát is ideértve. Minden jel arra vall, hogy Európa valójában már belépett a posztkommunizmus időszakának második szakaszába. Az első „romantikus" időszak révült boldogságát annak józan belátása váltja fel, hogy mindkét térfélen tudomásul kell venni a gazdasági, politikai és stratégiai adottságokat. Kelet-Európa országai ugyanis nemcsak a demokratikus rendszer alapvető szabadságjogait fedezik fel, de - ezzel egyidejűleg - felfedezik a gazdasági kényszereknek, a munkanélküliségnek, a gazdasági egyenlőtlenségeknek, a gazdasági támogatások csökkenésének realitását is. Nyugati részről viszont azt fedezik fel, hogy ezeket a kelet-európai országokat immár nem lehet megannyi potenciális „gyarmatnak" tekinteni, már csak azért sem, mert minden esélyük megvan arra, hogy - egy többé-kevésbé hosszú adaptációs folyamat után - teljes jogú partnerei legyenek a nyugati országoknak. Két és fél évtizednyi rossz választás, ballépés, megannyi ellentmondásos döntés - nem csoda, hogy a politikai és gazdasági döntéshozók illúzióinak és félénkségének óhatatlanul is az volt a következménye, hogy a francia befolyás erősen visszaszorult, még a hagyományosan franciabarát országokban is13. Ilyen körülmények között, és figyelembe véve, hogy a konföderációs terv immár teljesen elvesztette az értelmét, a stabilitási szerződés gondolata újra lehetővé teheti Franciaországnak, hogy visszaszerezze kezdeményező szerepét a nemzetközi politikában. Valójában arról van szó, hogy Párizs csak hagyományos politikáját eleveníti fel a megelőzési diplomácia terén; mindezt méltán hozhatjuk összefüggésbe azzal a szerződéssel, amelyet Aristide Briand 1922-ben javasolt, bár ez a mostani sokkal józanabb és racionálisabb, mint a régi. A közép-európai nemzetiségi problémát, valamint Oroszországnak a balti államokkal való kapcsolatát ma az egyik legnehezebben megoldható kérdésnek tartják, holott a probléma korántsem ma keletkezett. Amikor (1994. május 25-től 27-ig) első ízben rendeztek konferenciát az európai stabilitásról, a Párizsba érkezett miniszterek kivétel nélkül üdvözölték a francia kezdeményezést - amelyet később az Egyesült Államok is magáévá tett, bár az árnyalatokban azért kiütköztek a nézeteltérések. A lengyel külügyminiszter méltán állapította meg: „Azt is lehetne mondani, hogy Lengyelországnak már nincsen szüksége ilyen stabilitási szerződésre, hiszen a szomszédaival való kapcsolatait már jóideje olyan elvek határozzák meg, amelyeket a szerződés is megfogalmazott". Majd, jó diplomataként, a miniszter hozzátette: „Mindamellett, nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak a határainkig lássunk, és ne tovább, s ezért kifejezett szándékunk a szerződés aláírása"14. Egy évre rá, az 2996. tavasz 69
